2016-ban ezt a célt tűztem ki magam elé. Hogy másképp gondolkodjak a futballról, mint eddig. Mert eddig nem igazán érdekelt a dolog. Sőt, az utóbbi időben kifejezett ellenkezést váltott ki belőlem. De most már el kell ismernem, nincs mese, alkalmazkodnom kell. Más is azt mondja, hogy ez van, el kell fogadni.
Szeretnem kell a focit. Újra és újra ismétlem magamban. Meg kell értenem, hogy igen, a legfontosabb területe lett a felsőoktatásnak a sport, főleg a foci persze, és nem szabad azt hinnem, hogy a támogatás, amit a sporttudomány kap, igazságtalanul sok a többi szakember képzéséhez képest. És el kell fogadnom azt is, megváltozik majd minden, ha az általános iskolákban is ott lesz majd a focioktatás, mint a…. minek is? Hát, mint minden fejlődésnek a záloga, ettől majd helyrebillen a közoktatásban is minden. (Addig majd még ki kell találnom valami védhető magyarázatot azoknak a gyerekeknek, akikkel eddig azért harcoltam, hogy a suliban ne szotyizzanak.)
Szeretnem kell a focit. Sulykolom magamba a mondatot. Hiszen a sport, főleg ez, majd egészségesebb nemzetet ad, mentálisan is és fizikailag is, és az egészségügy szerkezete is átalakul majd, elég lesz a foci által ki nem védhető környezeti ártalmakra a mostani orvos-nővér kapacitás, legfeljebb a sportkórházakban kell növelni majd a személyzetet, de az átcsoportosítással biztosan megoldható lesz.
Szeretnem kell a focit. Mert közösségfejlesztő, csapatépítő. Sőt. Nemzeti. Nemzeti büszkeségünk. Nemzeti hírnevünk. Egységbe rendez. És én sem lóghatok ki, csak azért, mert nekem nem ez a legfontosabb. Át kell strukturálnom magamban az eddigi értékeket, amit eddig tanultam, magamba szívtam. Nem lesz egyszerű, mert 55 éves vagyok, ráadásul nő. De meg kell próbálnom.
Szeretnem kell a focit. Ismétlem újra és újra. Mert a munkámban is fontos lesz. Az integráció eszköze lehet. Hiszen minden fiúnak az álma a foci, és azt alapból tudja, élvezi minden magára valamit adó férfi, a foci fegyelmet ad, együttműködést fejleszt, sőt, még a szurkolói táborral is erősíti az összetartást (így csodás, mert a nők is bevonódhatnak), bár itt a kommunikációval kapcsolatban vannak fenntartásaim. És forrás is erre lesz majd, egyesek már tudni vélik, mindenhova kell sportcsarnok, ezek építése majd fellendíti a gazdaságot itt is, meg mindenhol. Ki tudja, lehet, még a közlekedést is segíti majd. A kis faluban, a napi háromszori buszjárat helyett lehet akár kisvasút is. Hallottam már olyat.
Különben lehet, ezt az egészet rosszul gondoltam eddig az integrációval kapcsolatban. Nem is az asszonyokra kellett volna építenem a közösségfejlesztést. Most is olyan programot viszünk, amiben a háztartásvezetés, a családtervezés, a családon belüli erőszak, kommunikáció, gyereknevelés a téma…. ahelyett, hogy meccset néznénk, és felkészülnénk erre a már egyre általánosabban támogatott nagy közösségi elköteleződésre. Olyanokkal foglalkoztam eddig, mint önfenntartási képességek fejlesztése, meg munkavállalói kompetenciák kialakítása. Ezekre kerestem forrást, pályázatokat, támogatókat, lehetőségeket.
Kellene szeretnem a focit, de nem megy. Ordítani tudtam volna decemberben, mikor egy szakpolitikai egyeztetésen, ami az antiszegregációról szól, meghallgathattam egy csodás történetet, a focista cigány fiúról, aki a focival tört ki a nyomorból. Akinek nem volt kabátja, de focizott. Nem evett, de focizott. És végül, bekerült a csapatba. Bocsánat. A Csapatba. És most karrier előtt áll. Mert sikerült. Mert megy ez. Ugye. Na ugye.
Meghallgathattam, mint pozitív sztorit, egyben összegző üzeneteként a deszegregációs tervezetnek, meg kellett volna bizonyára hatódnom is, de nem ment. Aztán, az előadást dicsérő hozzászólások után még szégyelltem is magam. Mert ugye, mondták mások, így kell az integrációról beszélni. Indulat nélkül, az arcába tolva a kétkedőknek egy ilyen sztorit, a maga tényszerű nagyszerűségével.
Én meg előtte megint indulattal beszéltem ott arról, hogy a deszegregáció terén nem sokat értünk el. Mert a törvények ellenére folyik tovább a szegregált oktatás, sőt terjed is.
Szeretnem kellene a focit. Mert azt mondják, erre épülnek majd ezután a pályázatok is, a fejlesztési lehetőségek. És erre fordítódnak olyan fölösleges pénzek is, mint pl. a gyermekétkeztetés maradványa. És ezekkel lehet majd túlélni, továbblépni. Ehhez lesz majd infrastruktúra, oktatási programok, minden.Persze ahhoz, hogy ezeket én is elérhessem, nem szabad ilyen ironikus cikkeket írnom. Ígérem, ez az utolsó.
Próbálom hát, hogy elfogadjam a focit körülvevő dicsfényt. Aminek jó nagynak kell lennie, hogy elnyomja a gyerekszegénység sötét foltját. Egyelőre még nem megy. Itt nem.
