Úgy látszik, megkerülhetetlenül visszalépünk arra az útra, amit már egyszer sikerült elhagyni: a romapedagógiához.
“A romapedagógia alapjai és az együttnevelés, felzárkóztatás szakmódszertana” tartalommal ajánlott a héten az oktatási rendszer továbbképzést, akkreditáltat.
A szakma egy része sosem tudta ezt magáévá tenni, én sem tudom értelmezni. Megbélyegzőnek tartom, és alapjaiban elfogadhatatlannak. Ez ugyanis akkor állná meg a helyét, ha nemzetiségként tekintek a romákra, de akkor logikus lenne, hogy legyen minden nemzetiségre külön szakmódszertan, pl. német, szlovák, román, stb. Ami teljesen szakmaiatlan, ezt ugye azért mindenki el tudja fogadni, és több alapvető emberjogi kérdést is felvetne.
Akkor mi miatt kell külön szakmódszertan hozzájuk? Nyilván a szocializációs minták miatt, ezért tért vissza is, de akkor ezek szerint ennek etnikai meghatározottsága van?
Miközben a terepi tapasztalat egyre inkább abban erősít meg, hogy nem segíti a megoldáskeresést, ha a társadalmi leszakadás problémáját etnicizáljuk, egyre erősödik a szakmai környezetemben az a vonal, amiben mindenképp különválasztják a roma gyerekeket, a problémahalmazuk miatt. Így, megnevezve, hogy a roma gyerekekről van szó. Nem a generációs szegénységben élő, nem a halmozottan hátrányos helyzetű, hanem a roma gyerekekről.
Miközben ugye ez alapjaiban sem tiszta…. hiszen ki a roma? Aki annak vallja magát, vagy akire rámondják? Nincsenek iskolai nyilvántartások erről, nem is lehet efféle adatrögzítést végezni, nem is kérdezzük, mégis, az pedagógusok szakmódszertani képzést kapnak a roma gyerekekre.
A köznevelési törvény sem rögzít effélét (még), itt a hátrányos helyzetű és halmozottan hátrányos helyzetű fogalmakat használják, és ezzel határozható meg az iskolai szegregáció mértéke is. (Bár a 2013-as törvénymódosítás, ami újradefiniálta ezeket a fogalmakat elfedte a valós adatokat, de ez egy másik történet.)
Régóta figyelem ezeket a folyamatokat, van is konfliktusom ebből bőven, és pár éve el is határoztam, hogy a roma érdekvédelem területét kiveszem a munkánkból, mert elfogyott az erőm a folyamatos támadásokban, amit minden felől kaptam. Amikor a roma értelmiség felől is, azt már nem bírtam. Mégsem tudok hallgatni, mert látom a terepen, hogy mennyire támogatja az etnicizálás a kirekesztést. És persze azért sem, mert nem tudom és nem is akarom tagadni, hogy akiket mi generációs szegény családokként emlegetünk, azoknak a zöme roma család.
Mióta mi kivezettük az etnicizáló vonalat, egyértelműen sikeresebb és befogadóbb lett a munkánk az ügy-képviseletben is. A gyerekszegénység amúgy is egy sokrétű probléma, amit önmagában is nehéz átfogni, hiszen a gyerekek szegénysége mögött a család szegénysége áll, nem leválasztható róla, így a megoldáskeresésben is így kell gondolkodnunk.
A baj az etnicizálással az, hogy nem történik vizsgálódás a felől, hogy egy-egy dolog milyen gyökerű. Csakugyan van etnikai gyökere, vagy más miatt történik? Így aztán negatív, folyamatosan erősödő, roma bélyeggé válik az is, ami nem az.
A hatások, akár az iskolából, akár más intézményből érkeznek, leamortizálódnak a családban. Írtam már a kultúrkörökről korábban is. Az iskolai kultúrkör és a családi kultúrkör metszetének a hiányáról, vagyis arról, hogy teljesen más üzenetek érkeznek az iskolából, mint amit a család ad, innen nem kap megerősítést az iskola, és csak a családon belüli minták átörökítése marad.
Írok egy példát, talán így jobban érthető lesz. Egy települési előadáson voltam, ahol a színpadon két roma zenekar ült. Egyikük nagy múltú, nemzetközi szinten is elismert zenekar, a másik egy helyi, “családi” zenekar. Hallgattuk az előadást, amiben volt szóló szám is, ő nem a színpadon ült, hanem a produkciója idejére bejött, és a két zenekar előtti részen adta elő a zeneszámot. A szóló produkció alatt a nagy múltú roma zenekar ült a helyén és onnan élvezte az előadást. A másik zenekarból azonban közben felállt valaki, és átvonult keresztben a színpadon, kiment. Nyilván előfordulhat, hogy valami miatt fel kellett állnia, bár mehetett volna a hátsó függöny mögött is, de nem így tett. Aztán egy idő múlva, ugyanígy, a színpadon át visszajött. És ez még egyszer megismétlődött a szóló produkció alatt.
Teljesen világos, hogy ez egy tiszteletlen, udvariatlan dolog volt, hiszen meg kellene tisztelni az előadót azzal, hogy nem zavarjuk semmivel a produkcióját. A nagy múltú zenekar, aki ebben él, ezt pontosan tudja, ők semmiképp sem zavarták volna meg a szólóelőadást járkálással. A másik nyilván nem így élte meg ezt, ez nem az ő produkciójuk, tehát nekik nem érdekes…belefért ez is. Akkor ez most etnicizálható viselkedés volt? Világos, hogy nem… Ez egy olyan viselkedés volt, ami azért történt, mert nem tanulták meg ezt a színpadi viselkedést, nem épült be náluk. És senki sem mondta meg nekik, hogy ez udvariatlan és méltatlan dolog.
Ha most azt mondjuk, hogy minden cigány udvariatlan, akkor egy általánosító bélyeget teszünk rájuk. Nem sokkal jobb a helyzet, ha azt mondjuk, hogy az egyik csoportban nem “olyan” cigányok voltak, mert ez is megbélyegző. E helyett, ha úgy közelítjük meg, hogy ez egy tanulási folyamat, mindjárt kivezetődik az etnicizálás, és a bélyeg is.
Szeretnék behozni még egy másik vonalat is. Mert más miatt is kontraproduktív a dolog, ugyanis nagyon könnyen átmegy ez önigazolásba is: “Azért nem tudom, azért történik így, mert cigány vagyok. A cigányok ilyenek.” És ezzel le is zárják a változás útját, legyen az bármi, kommunikáció, viszonyulás a munkához, egymáshoz, stb. Ha elkezdjük kibogozni velük, hogy ennek mi köze van az identitáshoz, hamar kiderül, hogy semmi. Sokkal inkább egy átörökített minta, egy viselkedés, ami változtatható. De könnyű kibúvó. Ráadásul meggyőződésem, hogy ezek a “felmentések” olyanok, mint a tanult tehetetlenség, és mi, a többségi társadalomból is építjük a paternalista kommunikácónkkal.
Ha már itt tartunk, mert a terepen látni ezt is, mi a helyzet azzal, mikor a roma identitás felvállalása attól függ, milyen előnyük származhat belőle? És váltogatják, ennek megfelelően?
Szóval, azt gondolom, nagyon sok tisztázatlan kérdés van ebben az egészben, és sajnos, még, ha a legjobb szándékkal is történik, a társadalmi leszakadás etnicizálását én nagyon nagy csapdának tartom. Mindig fel kellene tennünk a kérdést, mikor egy-egy problémát találunk, vagy beavatkozási pontot keresünk, hogy mi van mögötte? Mi az alapja? Csakugyan a roma identitás ténye, vagy a generációkon átörökített szocializációs minta, amit a nyomorúság, a tanulatlanság, és a kirekesztettség hozott, és aminek a megtörésében magukra maradtak az érintettek?
Csak így lehetne elérni, hogy a roma identitás a helyére kerüljön bennük is, bennünk is, a velük foglalkozó intézményrendszerben, és a közbeszédben is. Segítene ez az előítéletek lebontásában és az áldozati szerep tisztázásában is. Sokat gondolkodom azon, mi lehet az oka annak, hogy ezt ennyire másképpen látjuk? Mondjuk, ha a munkánk elejére gondolok, akkoriban én sem így gondoltam, mint most. De a terepi tapasztalatok, a közvetlen problémák és megoldáskeresések átformálták bennem ezt. És már nem is értem, hogyan gondolkodhattam 25 éve olyan leegyszerűsített módon.
Talán ezt csak közelről lehet látni. Mert azt nem hiszem, hogy amit tapasztalok, az nem igaz.