Amikor egy-egy nehéz esettel találkozunk, mindig a legtöbb oldalról utánanézünk mindennek, hogy lehetőleg minden információt beszerezhessünk, ami befolyásolta, kialakította a helyzetet. És mindig az a legfontosabb, hogy a gyerekeket, az ő érdeküket egy percre se veszítsük szem elől.
Sok munka van a mögött, hogy civilként, de a jelzőrendszer részeként partnernek tekintsenek minket az ügyek különféle szereplői. Civilként ma sem tekintenek annak. Mivel azonban a jogszabály ezt a jelzőrendszer dolgot engedi, e mentén azért el lehet indulni. Van, ahol sok harc után már természetes, hogy egy-egy esetkonferenciára minket is meghívnak. És van, ahol direkt nem hívnak meg, aztán, ha rákérdezünk, hogy miért a gyerekektől kell megtudnunk, hogy volt ilyen, akkor elkerekedett szemmel kérdezik: hát honnan tudhattuk volna, hogy ti kapcsolatban vagytok ezzel a családdal?! Holott pontosan tudták…. csak így „maguk között” egyszerűbb volt lefuttatni az egészet. Sok hasonlón vagyunk már túl, a héten is volt egy épp ilyen eset.
Mert a bizalom még mindig csak részünkről van meg. Az intézményektől (tisztelet a kivételnek) még mindig inkább csak kikényszerítjük az együttműködést. Bár a végkifejlet szempontjából mindegy is, nekünk az a fontos, hogy működjön a dolog, oldódjon meg az ügy, és a lehető legjobbat hozzuk ki belőle, együtt. Az intézményrendszer azonban nem szereti, ha belelátunk a dolgokba. Ha halljuk, ami ott elhangzik. Ha rákérdezünk dolgokra. Mert gyanakvók. Pláne, hogy mi „azokkal” vagyunk. Azokkal, akikkel nekik csak gondjuk van. Ebben az alapvetően ellenséges hangulatban, amiben két platformra rendeződnek a részvevők, nehéz pozitív hatásokról beszélni.
Van, ahol még az is dolgozik, hogy zavarja őket az a bizalom, ami köztünk és a családok között kialakult. Hogy hozzánk szívesen fordulnak, velünk jóban vannak, bennünk jobban bíznak, rólunk pozitívan nyilatkoznak. Sok olyan esetbe szaladtunk már bele, mikor jeleztünk egy problémát, amiről azt gondoltuk, az adott intézménynek is tudnia kell…. mert baj lehet belőle, vagy már lehet, van is. Nos, ekkor kimentek, hatóságként persze, és közölték, azért vannak ott, mert mi, az alapítványtól (lehetőleg nevesítve is a kollégát) feljelentettük őket, ezzel, vagy azzal az üggyel. És nem kis kárörömmel figyelték, hogy omlik a porba a nehezen felépített bizalmi kapcsolatunk a családdal. Maguknak abból próbáltak erényt kovácsolni, hogy minket tettek meg ellenséggé. Ha ezt próbáltuk tisztázni velük… na, ezeket a mondatokat már le sem írom, mert annyira méltatlanok a segítő szakmához. Szóval, megtanultuk nagy óvatossággal kezelni mára a jelzéseket is. Csak azt nem értem sosem, hogy miért nem látják, mennyivel egyszerűbb lenne összedolgozva, egymásra építve megoldani a problémákat..
Azért halad ez, ha lassabban is, mint az elején gondoltam.
No meg, azt is látom, hogy az együttműködés hiánya nemcsak köztünk, civilek és az intézményrendszer között van. Hanem közöttük is.
A heti történet pl. nagyon lelombozott. Pár éve emeltek ki egy mentorált családunkból egy gyereket, mert nem volt megfelelő semmi a fejlődéséhez. Sem a körülmények, sem az apa személye, aki egyedül nevelte. Fokozatosan romlott a helyzet, és mi sem tudtuk megállítani a folyamatot. A kiemelés ellen nem is ellenkezett, ő is belátta, jobb lesz nevelőszülőnél a gyereknek. Mondta, majd ha rendbe jön az élete, akkor majd kéri, hogy visszakaphassa. De az, csak nem akart rendbe jönni. Állandó veszekedések, feljelentések, bírósági ügyek, költözés egyik faluból a másikba, egyik országrészből a másikba, kapcsolatba be, majd ki, leamortizált ingatlanok, egyre inkább érződött, hogy a férfi nem könnyű eset, sok gond van vele, aki tehette, elkerülte.
A gyerekkel mi kapcsolatban maradtunk, lassan alakult a biztonságérzete, de láthatóan jól érezte magát.
Aztán nemrég jött egy telefon az apától, hogy visszakapta a gyereket, elköltöztek, jó messzire, van élettársa, házzal, minden happy. Értetlenül és rémülettel néztünk egymásra: hogy adhatták vissza neki? Alig pár hónapja költözött el…. ismerve őt, egyszerűen nem tudtuk elképzelni, hogy annyira stabilizálódhatott, hogy alkalmasnak találták a gyerek nevelésére. Tudtuk, nagyon el tudja játszani a pozitív szerepeket, de azt is, hogy ez csak egy felvillantott szerep, eleinte mi is bedőltünk neki.
De mindegy volt az itteniek véleménye, ott, valakik úgy döntöttek, az akta lezárható, a környezettanulmány lement, a vélemény megíródott, visszagondozás lezárva. Szorongva gondoltuk a férfira, az ismeretlen élettársra, a közegre, a gyökértelen és összezavarodott gyerekre. Mi lehet vele? Hogy tudnánk kapcsolatot tartani vele több száz km távolságból?
Aztán a héten újra hívott minket a férfi. Visszajöttek. Elárverezték az asszony házát, mondja, muszáj volt eljönni, erről aztán később kiderült, hogy nem igaz. De mindegy is miért, visszajött, a gyerekkel, beköltözött egy rokonhoz az egyik faluba. És újra kell indulnia mindennek itt is, környezettanulmány, stb.
Rövid idő alatt a gyerek a harmadik helyen van. Ha szerencsénk van, visszakerülhet a nevelőszülőjéhez. Egy vargabetű után. Csak pár hét volt… de hogy milyen nyomot hagyott hányatott kis lelkében, azt elképzelni sem lehet. A rendszer nem épített egymás véleményére. Ott túl gyorsan lezavarták… ki tudja, talán terhes volt nekik a férfi nyomulása a gyerekért. És döntöttek. A döntés pedig nem volt jó, ezt az itteniek (velünk együtt) borítékolni tudták volna, hiszen ismerték a férfit.
A gyerek? Ő csak áldozat. De ez a legkevésbé érdekes a protokoll útvesztőjében. A lényeg, hogy ott, ahol a döntést meghozták, ott minden az előírás szerint lett ledokumentálva.
Úgy érzem, nekik egy akta volt.
Nekünk meg egy gyerek.
