856. A társadalmi hatékonyságmérés kihívásai

856. A társadalmi hatékonyságmérés kihívásai

856. A társadalmi hatékonyságmérés kihívásai

Ez a fogalom szerintem még mindig nincs eléggé beépülve a köztudatba. Pedig elvárás is lehetne, nemcsak a segítő civil szervezetek felé, hanem az állami rendszer, és az egyházak felé is. Annak a kimutatása ez, hogy a munka, amit végzünk, amit végeznek az intézmények, mennyiben van hatással a társadalmi problémák megoldására, a társadalmi jólétre. 

Egy mérés ez, amiben objektív adatok vannak, amihez lehet tervezni, és lehet értékelni is azt a munkát, amit végzünk. Nem tetszetős, megfoghatatlan mondatok halmaza, mint amit az intézményrendszer beszámolóiban mindenhol találhatunk, hanem konkrét adatoké, vállalásokkal, eredményekkel és kudarcokkal, elemezhető módon. És nem is a pályázatok előre elhatározott és minden esetben teljesülő indikátor-játszmáit jelenti ez, melyeknek a valóságos hatáshoz alig van köze. Igaz, ezeknek nem is ez a célja, hanem a pályázati pénzek elköltésének adminisztratív igazolása, amire jól kiépült szolgáltatás is van már.   

A civil szervezetek egy kis része már jó ideje foglalkozik a témával, mi is. Sokféle modell létezik már erre, ott, ahol már felismerték ennek a jelentőségét. SRS,  SROI, PMT, NES, TIX, stb… Mi az SRS-sel kezdtük (Social Reporting Standard), tanulmányoztunk többet is, most a Hatáslánc rendszeréhez igazodót érezzük a legközelebb hozzánk, amit az Ashoka és a Civilsupport segítségével építettünk fel. 

Sokan persze nem csinálják, nyilván csak azok, akik nemcsak a személyes segítésben, hanem társadalmi hatásban is gondolkodnak, és tudatosan tervezik a munkájukat, hosszú távra. Én valahogy lelkiismereti kérdésként is kezelem ezt, hiszen az adományozók megtisztelnek a bizalmukkal, és önmagunkkal szembeni elvárásnak is kell lennie, hogy a támogatások hasznosulását megmutassuk, igazoljuk. Valahol ez kapcsolódik az átláthatósághoz is. 

Tudom, ez a megközelítés a mai viszonyok között egyre  inkább nevetségesen hangzik, de én még mindig hiszek ebben is, mint azoknak az értékeknek a halmazában, amelyek kiszorulófélben vannak. 

A társadalmi hatékonyságmérés pontjainak meghatározása azonban korántsem egyszerű. A nehézséget pedig a befolyásoló tényezők jelentik, melyek nehezen foghatók meg számokkal. Persze ez nem újkeletű dolog, hiszen ha csak az oktatást nézzük, pl. a pedagógusok munkájának az értékelését, rögtön látható, mennyire nehéz. Nem véletlen, hogy ennek sem sikerült még egy jól működő rendszerét kialakítani, merthogy a pedagógusok minősítési rendszere sem az, azt hiszem, már mindenkinek világos, aki érintett benne. Nálunk az a jó pedagógus, nemcsak a portfólió értékelésében, hanem a közvéleményben is, aki tehetséggondozásban, versenyeztetésben jó. (Meg persze lojális a rendszerhez, de ezt most hagyjuk…) De, nem alábecsülve ezt a teljesítményt sem, ebben nem törődik senki a családi háttérrel, ami pedig tudjuk jól, a pedagógiában nagyon meghatározó. 

Szóval az a kérdés, hogy ki végez hatékonyabb munkát, az a pedagógus, aki egy szegregált iskolában képes elérni, hogy ne bukjanak tömegesen a gyerekek, és ténylegesen tanuljanak meg írni, olvasni, vagy az, akinek a tanítványa egy elitiskolában pl. a levelezős matematika versenyt megnyeri, egy értelmetlen összehasonlítás. Mégis, ez működik.

Ismerjük persze a fogalmat: hozzáadott pedagógiai érték. Csak éppen ez nem jelenik meg a gyakorlatban, sőt, egyre távolabb kerülünk tőle, hiszen a központi irányítás működése, gondolkodása ezt most nem támogatja. 

A tanodánkban több területen vitt mérés mutatja ezt, de ez nem illeszkedik az iskolai mérésekhez, ott nem is végeznek effélét, pl. azt, hogy a figyelmét mennyi ideig képes egy gyerek koncentrálni, ebben hogyan fejlődik. Az iskolai számonkérések mást mérnek. 

A közösségfejlesztésben sem egyszerű a számszerű eredménykimutatás. Jó adat lehet, hogy hányan kapcsolódnak hozzánk, de ha mondjuk a bevonódás emelésére tervezünk, egy sor olyan külső tényező jelenik meg, melyeknek a hatása kiszámíthatatlan. Pl. most nem tudjuk, milyen lesz a tél, és mennyire erősödik tovább a feketezóna. Az ebben felépített életstratégiák, a másik kihasználása, lenyúlása, uzsorázása és a mi segítő-közösségfejlesztő munkánk egymással ellentétes. A nehezedő helyzetekben mindig komoly támadások érnek minket, mert sértjük az érdekeiket, és ilyenkor mindig előjön, hogy “nem változott itt semmi” mióta dolgozunk, no meg persze, hogy ellopjuk a pénzt, és nem osztjuk szét közöttük. Mindig van, aki beáll a támadók közé, bár végül mindig elcsitul minden, és a megbillenők is visszarendeződnek, de ez bomlasztja a közösséget, és amortizál minket is. 

Még a társadalmi vállalkozásban sem elég a számszerűsíthető adat, hogy hány terméket sikerült értékesíteni… mert a benne dolgozók élethelyzete, problémái meghatározzák a működést. Olyan dolgok ezek, amelyekkel foglalkoznunk kell, és ebben előjön mindig, hogy nem pusztán a kézművestermékeket kell eredménynek tekintenünk, hanem a munkavállalásra alkalmassá tett embereket is. De ezt hogy mutatjuk ki? Az időfaktor, mint tényező ebben nagyon erős…. számtalanszor láttuk már, hogy az évekig jól működő munkatárs hogyan csúszik vissza arra a szintre, ahonnan indultunk, valamilyen nem tervezhető, többnyire családi hatás miatt. 

No és itt a nagy kérdés is, hogy kinek készítjük a társadalmi hatékonyság kimutatását? Alap, hogy magunknak. Hiszen nekünk van elsősorban szükségünk arra, hogy lássuk a munkánk eredményét, a buktatókkal, kudarcokkal együtt. A tervezhetőség alapja ez. 

Aztán kell, hogy készüljön a nyilvánosságnak. Akikben benne vannak a támogatók is, nekik azért fontos, hogy láthassák a segítségük hasznosulását, legyen az bármi,  de benne vannak mások is, követők, szakmai okok miatt kapcsolódók, érdeklődők, akiket érzékenyítés céljával szeretnénk elérni. Mert ha a számok mögötti magyarázatok  képesek megmutatni a probléma összetettségét és mélységét, akkor lesz esély arra, hogy a zsigeri, sztereotípiákra épülő elutasítás ellen sikerrel vegyük fel a harcot. 

Kell, hogy szóljon annak a közösségnek is, azoknak a családoknak, akik a munkánk célcsoportjai. Ez sem egyszerű, mert a társadalmi leszakadásban élők sajátos tudatállapotban vannak, hamar elfelejtik a segítséget, és igazságtalanságként élik meg, ha valamiből kimaradnak, még akkor is, ha a szabályok kialakításában ők is részt vettek. És sokat kell foglalkoznunk (azt hiszem, egyre többet), hogy értsék, a civil és az állami szerepvállalás különbségét. A “nekem jár” szemlélet mélyen beivódott a köztudatba, nagy kihívás ebben változást elérni.

Aztán feltétlen szükséges, hogy szóljon a szakpolitikának is. Na, ez aztán igazán nehéz. Hogyan tudjuk eljuttatni ennek a munkának, ennek a modellnek a hatékonyságmérési üzenetét egy olyan rendszerben, ahol ezzel nem foglalkoznak, és ahol egyébként is, mérés nélkül is minden sikeres? Hogyan tudjuk eljuttatni oda, ahol nem is érdekli őket az efféle? Sőt, zavaró… mert láttatja a rendszerbeli problémákat is. Nos, ehhez szükségesek a szakmai kapcsolódások. Az intézményiek is, itt, helyben, és az egyetemiek. Ez utóbbi különösen fontos, mert a kutatásaik, melyeket itt bonyolítanak le, egzakt módon mutatják az eredményeket, kockázatokat is. Ez pedig nélkülözhetetlen ahhoz, hogyha egyszer lesz politikai szándék, akkor legyen egy bizonyított út is. A civil modell ehhez mindig kevés, kell a megerősítés erről a vonalról is. A szakmai hálózatokról nem beszélhetek ebben a vonatkozásban, mert ezek markánsan kiszorultak a szakpolitika színteréről.

Persze mindez egyetlen társadalmi hatékonyságmérés, az, hogy kinek készülnek, a magyarázatokban differenciáltak. Most újabb lépést teszünk ebben. Tudatosan építve ezt is. 

Mert egyre biztosabbak vagyunk abban is, hogy egy ügy hiteles képviseletéhez a munka társadalmi hatékonyságmérése nélkülözhetetlen. 

Facebook Comments