912. Hullámhegyek, hullámvölgyek
Ebben a munkában az ember lelke óriási amplitúdóval hullámzik. Sokszor írok arról, hogy ez a munka nem hagyja elszállni az embert. Mert amint azt éreznéd, hogy valami jól összejött, sikeres vagy, tuti, hogy kapsz egy olyan “gyomrost”, ami helyre pakolja az önértékelésedet. Pirosan villan fel bennem ilyenkor a figyelmeztetés: “Hahó! Türelem! Miből gondoltad, hogy megoldottál valamit?! Gondolkozz már reálisan! Térj vissza az alapokhoz, és ne szállj el magadtól! Hol marad az önreflexió?!”
Persze ez csak annál villan fel fel, aki hagyja. Abban, aki eltolja magától az önreflexiót, és az apró, pillanatnyi eredményt túltolva hagyja megdicsőülni önmagát, már-már a glóriát is látja a feje fölött, nos, ott nem működik ez. Azt hiszem, ennek nemcsak emberi magyarázata van, hanem a pályázati projektek menete is erősítette ezt a folyamatot. Hiszen a tervezés-indikátor meghatározás-elszámolás folyamatában minden “sikerre ítéltetett”. Legalábbis adminisztratív úton. Leginkább úgy. Különben annak a rengeteg pénznek, amit ezekben a projektekben a felzárkóztatásra fordítottak, valahol a változásokban is látszani kellene. De ezt nem látni. Legalábbis abban a társadalmi csoportban, amit mi céloztunk meg a munkánkkal, nem.
