Írtam már többször is arról, mennyire nehéz beismerni, ha nem tudunk hatni, micsoda küzdelem elfogadni, hogy nem lehet mindenkit megmenteni. Pedig el kellene tudni fogadni ezt, hiszen nem tudunk helyettük élni, helyettük gyereket nevelni, megélhetést biztosítani, és ha semmilyen módon nem megy a partnerré tevés, akkor magunk miatt meg kellene tudni élni az elengedést is.
Ami persze nem megy. És ha valaki azt gondolja, messziről, hogy ilyen nincs, mindenre van megoldás, azt kell, hogy mondjam, vannak helyzetek, mikor ezt nem látni. Leginkább ott - és erről is írtam már többször - ahol az integrálható értelmi fogyatékosság széles skáláján helyezett el valakit a rendszer gyerekkorában, majd az általános iskola elvégzése után hirtelen elfelejtődik, hogy a döntési, életvezetési képességekkel bármi gond lenne. Innentől nincs segítség, tanácsadás, semmi. Él az illető ahogy tud.
A tételmondatunk, hogy nem egy gyerekekkel akarunk százat lépni, hanem százzal egyet, jelzi a rendszerszintű hatás szándékát. Az egyes gyerek is fontos persze, hiszen sok kicsi sokra megy…de közben azok, akikkel nem történik semmi, az ő hatásuk a tömegességük miatt erősebb marad, és mellette eltörpül a szegénységből kitörők sikerének hatása. Ha a rendszer esélykiegyenlítő lenne, az tömeges hatást eredményezhetne, sok-sok gyereket hozna jobb helyzetbe, és adná meg nekik a kiteljesedés lehetőségét.
Persze az ember nem tud nem figyelni arra, aki kitűnik a többi közül. Még akkor is, ha a kitűnés viszonylagos. Vagyis, nem mindegy, hogy valaki sok jó között kiemelkedő, vagy a sok gyenge között tűnik ki. Látszik ez pontosan egy szegregálódó iskolából jó eredménnyel erősebb középiskolába kerülő gyerekeken, akik aztán az általános iskolai jelesből a kettes szintre csúsznak vissza.
generációs szegénységben élőknél pedig minden azon dolgozik, hogy visszahúzza őket. Azt hiszem, ebben a társadalmi csoportban minden gyermek traumatizált. Nem tudok most egyetlen olyan gyereket sem említeni a kapcsolatrendszerünkben, aki ne sérülne abban a közegben, ahol él. Küzdünk, persze, segítünk, ezer szálon, mégis, sokszor azt érzem, csak kármentést végzünk.
