Nemrég egy riportban mondtam, amit persze sokszor le is írtam már, hogy a generációs szegénységben élők túlélési stratégiája a szürke-és a feketezónában épült ki.
Kicsit erről szeretnék most írni. Mert nem szeretném, ha a generációs szegénységet valaki, mint a “bűn fészkét” képzelné el. Nyilván jelen van a bűnözés itt is, mint a társadalom bármelyik szintjén, de nem ez a meghatározó.
Ezek a túlélési stratégiák a mindig változó közeghez igazodnak, megkeresve a kiskapukat, kialakítva azokat a lehetőségeket, amit a rendszer enged. Az elmúlt 16 év rendszere pedig sokat engedett.
Mindig elmesélem a naiv elgondolásomat, 17 évvel ezelőttről, mikor az oktatás mellé a szociális munkát is felvettük, hogy azt hittem, ki lehet alakítani a jogkövető magatartást a szegregátumokban. A többségi társadalomból ugyanis gyakran lehetett hallani, hogy az a baj, hogy a legmélyebben levők nem jogkövető magatartással élnek. Na, gondoltam, majd én megmutatom.
Ma már nevetségesen hangzik ez az elképzelés, hiszen a korábbi, döntéshozói szinten megjelent történésekre most naponta csodálkozunk rá, mikor újabb és újabb dolgok derülnek ki. Töredékéről tudtunk, de azok is felhatalmazást adtak minden szinten azoknak, akik fogékonyak voltak rá, hogy kihasználják a kapcsolatokon és lojalitáson alapuló lehetőségeket.
Az így kialakult társadalmi attitűdben aztán nem nagyon lehetett jogszerűségről, társadalmi igazságosságról, állampolgári felelősségről beszélni. Aki tartotta magát ezekhez, mint alapértékekhez, és még szót is emelt, örülhetett, ha túlélte. Sokan elzárkóztak mindentől, ez is egy túlélési stratégia lett. A bezárkózás stratégiája.
Szóval, hamar beláttam, hogy ebben a nagyfene “kifehérítési” történetben alaposan melléfogtam. Hamar szembesültem azzal, hogy mást nem izgat ez a dolog, egy bizonyos szint alatt a rendőrséget sem, majd lassan megértettem az okokat is. Ez is egy politikai döntés volt, mert így viszonylagos csendben maradt ez a társadalmi réteg, és sakkban tartható is volt. Az így kiépített nyugalom ára azonban nagy: ebből visszarendeződni ugyanis nagyon nehéz lesz.
Mondok példákat, hogy jobban érthető legyen. A túlélési stratégiák között kiemelt az alkalmi munkából szerzett jövedelem, amit alkalmi munkavállalói szerződéssel álcáztak eleinte, később, már azt sem kellett. Ez a “zsebbe fizetős” felállás, ami széles skálán mozog, az idős emberek kertjének felásásától az építkezéseken történő munkavégzésig. Nem szakmunka ez, egyszerű fizikai munka, és nem is állandó, épp csak annyira épül be az életükbe, ami a napi túlélést lehetővé teszi.
Persze ilyen mindig volt, de kisebb mértékben, és leginkább egyéni keretek között zajlott, nem pedig vállalkozókhoz kötve. A zsebbe fizetés másik módja is ismert, ez valamivel jobb, elég gyakorinak mondható, hogy bejelentett álláson dolgozik valaki, de részmunkaidőben, miközben teljes munkaidőben dolgozik, és a különbséget zsebbe kapja.
De szívesebben vállalják az előzőt a generációs szegénységben élők, leginkább azért, mert így a behajtócéges tartozás nem jelenik meg náluk. Ez egy óriási adóssághalmaz, ami a feketemunka fele tolja az érintett társadalmi csoportot.
Aztán ott van a túlélési stratégiák között az üzletelés. Ez egy nagyon tág fogalom, minden eladásra kerülhet, az is, ami esetleg lopásból származik, az is, ami adományból, vagy amihez nulla forintos áruhitellel jutott hozzá valaki. De így cseréltek gazdát azok az okostelefonok is, melyeket uniós pályázat keretében a “digitális szakadék mérséklésére” hoztak le a szegregátumokig, tanfolyammal persze. Az oktatási részt inkább hagyjuk, beültették a családból azokat, akik ráértek, végigülték, megkapták a telefont, ami aztán az ajtóban már leadásra, majd eladásra került.
A boltocskázás, az illegális dohánykereskedelem teljesen beépült a szolgáltatáshiányos települések életébe. Előnyük a törvényesen működő boltokkal szemben, hogy felírásra is lehet kapni bármit, és a pénzösszeget, ami ellenőrizhetetlen, csak akkor hajtják be, ha az illető megkapja a közmunkabért, vagy a családi pótlékot. Sok olyat láttam, mikor a postakocsi előtt és mögött is állt egy “behajtó” autó, vagy ahol van postahivatal, ott várták a klienseket, hogy a tartozást behajtsák. És nem odaadni kockázatos volt. Amíg ez nem ért el egy bizonyos agressziószintet, addig a rendőrség sem foglalkozott vele.
Az érintettek pedig pontosan tudták, hogy eddig nem kell elmenni. Mert aki nem fizet, az legközelebb nem kap. Semmit. És ahol nincs más lehetőség, ott ez nagy befolyásoló tényező.
Túlélési stratégia a pénzért fuvarozás is. Ez is felírásra megy, a recept ugyanaz, mint az előzőnél. Aki nem fizet, azt legközelebb nem viszik orvoshoz, ügyintézésre, bevásárolni, stb. Ehhez persze autó kell, ezek többnyire öreg autók, egyszer kibogoztam, mert nagyon kíváncsi voltam, hogy a gyorsan gazdát cserélő autóknál van-e átírás. Nincs, erre is kiépült a feketezóna, üzembentartói szerződések vannak, amiket egy közlekedési ellenőrzéskor csak megnéznek, nem mennek utána, hogy hivatalosan, szabályosan történt-e, vagy csak fizettek érte valakinek, aki megcsinálta. Azt sem értettem sosem, hogy a láthatólag rossz műszaki állapotban levő autók hogy nem akadnak fenn egy-egy ellenőrzésen, nem igazán hallottam olyanról, hogy levették volna a rendszámot e miatt.
No és ott van a felvállalt fakiteremlés, amiben “csak a kiszáradtakat lehet elvinni”, vagy amikor egy-egy üres lakást önkényesen tulajdonosnak nevezve magát “kiadja” albérletbe, vagy az áramkölcsönzés a szomszédba, hosszabbítóval, ellenőrizhetetlen fogyasztással, bemondásra kérve a pénzt, többszörösét annak, ami a valós fogyasztás volt. Ha nem kapják meg, egyszerűen kihúzzák a dugaszt. És még annyi módon lehet pénzhez jutni! Átvenni a munka árát a megrendelőtől, majd nem továbbadni a fizetést azoknak, akik dolgoztak benne. Kockázatos, nagy konfliktushelyzet, de gyakran megesik ez is. Hosszasan tudnám még sorolni a túlélési stratégiákat.
És persze vannak a legálisak is, bár ezek sem adnak kilépési lehetőséget a nyomorúságból. Ilyenek pl. a zálogházak, ahol, akinek van valamennyi aranya, pénzre váltható, csak figyelni kell nagyon a határidőre, hogy ne ragadjon bent. Vagy ott van a plazmázás, amit remélhetőleg megszigorítanak, mert nagyon durva megélhetési vonal lett ez is. No és legújabban a palackgyűjtés.
Hogy miért érdekes ez az egész a felzárkóztatásban? Mert ezek mögött szülői minták vannak, amiket a gyerekek átvesznek, beépítenek a saját túlélési stratégiájukba. Ez pedig csak az egyik napról a másikra élés rövid távú gondolkodását támogatja, nem pedig a hosszú távú gondolkodásét, ami már engedné az életstratégia-építést is. Engedné a tanulásba vetett hitet, a boldogulás másfajta, legális munkához kötődő lehetőségeit.
Ha most valakinek az jut eszébe, hogy ezeket a kiskapukat be kell zárni, büntetni, nem engedni, az nem jól gondolkodik. Mert túlélni ma ebben tud egy nagy társadalmi csoport, akitől nem szabad elvenni a túlélés lehetőségeit. Legalábbis nem így. Hanem megfelelő oktatással, munkalehetőségekkel, közösségfejlesztéssel elérni azt az attitűd-és értékváltást, ami kaput nyit a változásokhoz. Ez pedig egy generációs léptékű, összetett munka.