A mai világ karriertörténetei között sok olyat látni, ahol a kapcsolatok nagyobb szerepet játszanak, mint a tehetség meg a tanulás, és olyat is, ami a “celebséghez” kapcsolódva ad hamis képet a boldoguláshoz eljutás erőfeszítéseiről.
Az, amiben mi, idősebbek szocializálódtunk, hogy a tanulással jobb munkához juthatunk, biztosabb megélhetéshez, felfele ívelő karrierhez, ma már nem állja meg így a helyét. Nálunk még volt ragaszkodás a munkahelyhez, akkor is próbáltunk teljesíteni, ha ehhez nem voltak megfelelőek a körülmények, a mai kor üzenete azonban az, ha nem tetszik valami, hagyd ott, és keress mást.
Ahol a családi háttér adja a tanulás értékét, ott valahogy természetes módon nőnek bele abba a gyerekek, hogy a “tanulás a te munkád”, és fel sem merül, hogy a középiskola abbamaradjon szakmaszerzés nélkül, vagy, hogy utána ne folytatódjon a tanulás. Persze rájuk is hat a világ, amiben a mai gyerekek már mások, mint a szüleik, de mégis, a tanulás fontossága általánosabban van jelen, mint a generációs szegénységben élőknél.
A legnagyobb kihívás itt a tanulási motiváció felépítése és megtartása a gyerekeknél. Alsóban még megy, aztán egyre kevésbé. A középiskolára meg elfogy sokaknál az a kevés is. Az iskolakötelezettségi korhatárig még eldöcögnek, aztán lemorzsolódnak. A lányoknál kezdődik a “van már kis barátja” történet, a fiúk meg egyszerűen abbahagyják a tanulást. A szülők elfogadják, “hát mit csináljak vele?”, és innen ismétlődik a szülők karriertörténete.
A lányoknál a főállású anyaság, a fiúknál az alkalmi munkákban, a szürke-és feketezónában felépített túlélési stratégia. A minta adott, otthonról, más hatás nem bírja ezzel felvenni a versenyt.
Az értékmérő a pénz. Ez az egyetlen, nem a tudás, nem az elköteleződés valami olyan cél iránt, ami előrelépés a szülők életéhez képest. A fogyasztói világ hozza ezt, senki sem akar csóró lenni, mindenki úgy akarja legalább mutatni, hogy neki mindene megvan. A menő cipő, ruha, telefon, és más külsőségek, ettől érzik magukat e világhoz tartozónak, ez adja meg számukra a magabiztosságot. Legalább az online térben így akarnak megjelenni. Az, hogy erre honnan van forrás, másodlagos. A kriminalizáció kockázata felerősödik, mert pénz kell, ez jelent kapcsolódást, közösségi értéket, odatartozást, rangot, hierarchizálódási lehetőséget.
Sokat dolgozunk ezen, mindent elkövetve, hogy benntartsuk őket az iskolarendszerben, hogy megértessük, ha szakmát szereznek, esélyt kapnak egy tervezhetőbb életre.
Persze vannak sikerek. Nemrég beszéltem egy fiatal nővel, tanítványunk volt, stabil párkapcsolatban él, és négy gyermeket nevelnek. Szakmát szerzett, és most egy idős-otthonban dolgozik. Olyan szépen és büszkén mondta, hogy milyen fontos volt a szakmaszerzés az életében, mert ezzel jutott oda, hogy, ahogy ő mondta, “elálltam” dolgozni. Jó munkahelye van, szereti, és a fizetése is sokkal jobb, mintha a közmunkában vegetálna. Dicsértem érte, és büszke voltam rá… Aztán rögtön kérdeztem, nem tudna-e az egyik húgára hatni ezzel a mintával…aki viszont otthagyta az iskolát.
Lám, még a családon belül sem hat a minta egyformán. A digitális térből jövő minták erősebbek. Onnan épül fel az az idea, amit követnek, külsőségekben pedig próbálják leképezni magukban is.
És tudom, ha az arányokat nézem, jól állunk az Igazgyöngyben a hatásunkkal… de nem tudok túllépni a lemorzsolódókon. No meg tudom azt is, hogy aki bennmarad, nagyon sokszor annál sem tud kiépülni egy olyan tudás és munkavállalói attitűd, amivel a munkaerőpiacon meg tudnák vetni a lábukat.
A motiváció nem a munkavállalás, hanem a pénzszerzés irányában körvonalazódik. És a téma boncolgatásában megint ott vagyunk, hogy a túlélési stratégiában szocializálódók rövid távú gondolkodása nem tud kapcsolódni a hosszú távú gondolkodást igénylő tanuláshoz, erőfeszítéshez, munkahelymegtartáshoz, kitartáshoz. A kettő közelítése a kulcs a társadalmi leszakadás mérsékléséhez.
Mondhatnám, hogy igen, ezt felismertük, ezen dolgozunk, a gyerekekkel és a szülőkkel is.
Aztán hallok egy másik történetet is. Szintén tanítványunk volt, tehetséges, tanulni akaró, motivált gyerek, akinek a családi körülményei nehezített terepet adtak, de mégis sikerült egy példás nagyszülői háttérrel támogató közeget biztosítani számára. A nővére szintén tanítványunk volt, ő jó mintát is adott, sikeresen fejezte be tanulmányait az egyetemen, stabil munkahelye és párkapcsolata van. Számára természetes volt, hogy a nyári időszakban munkát vállalt, már a középiskolában is, és később végig dolgozott az egyetem alatt is. Így tudta kiegészíteni az otthoni büdzsét, hogy tanulhasson.
Ez a minta és a lehetőség adott a húga előtt is, aki egy erős gimnázium tanulója. Keresik a munkalehetőségeket, és nem igazán találnak olyat, ami megfelelne neki. Az ok pedig az, hogy mi lesz, ha találkozik az osztálytársaival. Fél, hogy utána kiközösítik… ha látják, hogy neki dolgoznia kell, pl. a fürdőben, ahova a jobb státuszú osztálytársai szórakozásból mennek.
A félelem pedig valós… mert ez az egész, a kortársak lenézése sajnos benne van a pakliban. Eszembe jutott egy fiú, aki azért hagyta ott a középiskolát, mert a szülei nem győzték anyagilag az ebédjét. Na nem a menzát, oda nem jártak, hanem azt, amit a többiek mércének tekintettek: a hamburgert, hot-dogot, amit ők ebédeltek. És ebben a közegben az otthonról hozott szendvics bélyeget jelentett, a csóróság bélyegét. Addig szekálták, hogy az első évet sem járta végig.
Persze ez a példa a kortárs csoport hatásáról szól, azért hoztam ide. De a nyári munkavállalás, mint a társadalmi pozícióvesztés kockázata nagyon elgondolkodtatott.
Tényleg, milyen munka-idával bír ma a társadalom? Mondják, hogy a mesterséges intelligencia előretörése átformál mindent a munka világában. De ehhez is csak akkor tudunk kapcsolódni, ha tudással bírunk….és olyan attitűddel, amiben értékként jelenik meg a munka is.