Amikor a segítő munkába fogtam, pont annyit értettem ebből az egészből, mint bárki más. Vagyis volt egy bennem élő kép, tele sztereotípiákkal. És sokkolt a szegénység látványa, főleg a gyerekek helyzete, Adni akartam, hogy ne nélkülözzenek. Mindent, ami nekem van, aztán, amit mások felajánlottak. Egész gyorsan felépült a kríziskezelés vonala, azt hiszem, ez ma is a legkönnyebb, egy gyors, egyszeri segítség, leginkább azzal, ami másnak már nem kell, ruha, cipő, bútor, háztartási gép, stb… Mert ami fölösleges az egyik oldalon, jó lehet még a másikon.
A másféle krízis, amihez pl. élelmiszer kell, vagy pénz a gyógyszert kiváltani, még mindig egyszerűbb volt. Sokakban megszólal a segítségnyújtási szándék, ha hall a nélkülöző gyerekekről. Karácsonykor főleg, de máskor is. Mert még mindig sokaknál jelen van, hogy jó érzés segíteni valakin, aki bajban van.
Aztán kezdtem érteni, hogy ez nem ilyen egyszerű. Attól, hogy valakinek a szükségletét kielégítjük, még nem vesz más vonalat az élete. Sőt, sokakban megerősödik az, hogy jól van így. Vannak, akiknek nincs, és vannak, akik adnak, és erre lehet építeni. Nem arra kell törekedni, hogy kimásszanak egy lehetetlen helyzetből, hanem arra, hogy elérjék azokat, akiktől lehet adományra, támogatásra számítani. Míg az előzőhöz erőfeszítés kell, az utóbbi mindenképp kényelmesebb. Csak meg kell találni hozzá a partnereket. Az internet kinyitotta ezt a világot, aki ügyesen mozog benne, sokakat elér, és mindig csurran-cseppenhet annyi, ami kiegészíti a kevéske jövedelmet, vagy átsegít egy helyzeten.
Tovább olvasom
