A korai iskolaelhagyás megelőzése az egyik nagy kihívása a társadalmi leszakadás elleni küzdelemnek. Sokan hiszik azt, hogy ezért csak az egyén, leginkább a gyerek hibáztatható, legutóbb hallhattuk azt is, hogy a rossz kompetenciamérési eredmények okaira rákérdezőnek még etnicizálta is a miniszter a válaszában a problémát, a cigánygyerekekre szűkítve le az egészet.
Pedig ebben nincs (sincs) helye etnikai összefüggéseket keresni, a probléma sokkal összetettebb, és a felelősségeket is rossz helyen keresi, aki a gyerekeket hibáztatja.
Mi is sokat foglalkozunk ezzel, figyeljük a kapcsolatrendszerünkben levő gyerekeket, ki, mennyit hiányzik, próbálunk elébe menni a hatósági útnak, és hamarabb beszélni a szülőkkel, iskolával, keresve az okokat és a megoldási lehetőségeket.
Volt erre egyébként egy állami megoldás is, a gyerekre kapott családi pótlék megvonása, ami, bár a két dolog összekapcsolása vitatható volt, mégis, valamennyire hatott. Hatott azoknál, akiknél egyébként meggyőződésem, hogy más módszer is hatott volna, a pedagógiai eszközök, a prevenció, de nyilván ez több munkát igényel, egyszerűbb volt hatósági úton, büntetve kezelni az egészet.
De vannak, akiknél nem hat ez sem. Nem számít nekik különösebben a családi pótlék sem, a kevésben még kevesebb sem, és itt azt hiszem érdemes kicsit elidőzni, keresni az okokat. Mert ezek értelmezése nélkül nem fogjuk megtalálni a megoldási lehetőségeket sem.
Az elemzést pedig több irányból is el kell végezni. Érdemes megnézni pl. a szülői viszonyulást. A szülői kompetenciákat, ebből a szempontból is. Sok esetben látni, hogy a szülő eszköztelen, a gyerek diktál, az van, amit ő akar. Ha álmos reggel, és nem akar felkelni, a szülő ráhagyja. Ha azt mondja, otthon akar maradni játszani, nem tud mit tenni, hagyja. Sokat beszélgetünk a közösségi foglalkozásokon arról, hogy amikor egy gyerek-szülő viszonyban felborul az egyensúly, az sokkal korábban alapozódik meg, nem az iskoláskor idején. Ahol nincs egy keretrendszer, amit következetesen tartanak, amihez a gyerek igazodhat, ott nagyon nehéz később megértetni, elfogadtatni vele bármit, ami nem a kedvére való. Ott nem alakul ki pl. az az egyszerű összefüggés, hogy vannak történések, amelyeknek következménye van.
Ha pl. azért nem tud felkelni reggel, mert éjfél után is tv-t nézett, esetleg horrorfilmet, ami még utána is dolgozott benne, és nem tudott elaludni, ott nem volt szempont a gyerek másnapi iskolai elfoglaltsága, feltehetően, mert a szülők is nézték, vele együtt, vagy, mert hagyták, hogy a gyerek nézze, nem gondolva a másnapra.
Nos, ezen az úton haladva logikusnak tűnik a következtetés: a szülő a hibás, aki nem tudja megnevelni a gyerekét, akinél nincs felelős szülői magatartás. De vajon miért nincs?
Itt jön be az általam nagyon gyakran emlegetett szocializáció, a minta, amit követ, az attitűd, amivel viszonyul a gyerekéhez, vagy az iskolához is. Érdemes tehát megnézni a szülőnél is az okokat. Leggyakrabban azt találjuk, hogy a szülő maga is iskolázatlan, ő is korai iskolaelhagyó volt, vagy, ha végig is ment a rendszeren, alapkészséghiányosan került ki az általános iskolából. De felnőtt, és él egy életet, amiben úgy-ahogy elboldogul, amiben családot alapít, valahonnan jövedelmet szerez, és azok között a keretek között, melyek kísértetiesen hasonlítanak a szülei életére, próbálja megszervezni a mindennapokat. És, ha rá sem tudott hatni a szülő, akkor ezt veszi természetesnek, “én sem tanultam, mégis itt vagyok”, vagy “mit csináljak vele, nem üthetem agyon”, mondja, megnyugtatva magát abban, hogy ez így a normális. Nincs tudás másra, és nincs eszköz sem a kezében, amivel változtatni tudna, hogy a gyerek viszonyulása más legyen.
Persze, a rendszer számára nagyon pontosan visszamondja mindegyikük azokat a mondatokat, amiket hallani akarnak, ahhoz, hogy békén hagyják őket. Megígérve mindent…ám ebből betartani nem tudnak szinte semmit. Pontosan tudják, érzik, ebben szocializálódtak, hogy meg kell ígérni a családsegítőnek, pedagógusnak, gyámügyesnek, amit elvárnak…és ezzel időt nyernek. Időt, amiben, ha ügyesen lavíroznak elhúzhatják akár az iskolaköteles kor végéig.
Mások nem ezt az utat választják. Elegük lesz a folyamatos felelősségrevonásból, és a magántanulói státuszt örömmel elfogadják, kérik, és a gyerek marad otthon. Ez az iskolának is jó…megszabadul a gondtól, a problémás gyerektől, és a felelősségtől is.
Mert itt jön egy másik vonal, amit érdemes megnézni, a család szocializációs mintáján túl is. Hogy mi történik az iskolában, ami miatt vonzóbb otthon maradni, ténferegni az utcán, mint a kortárs csoporttal együtt lenni. Valami gond ugyanis itt is lehet, ha nem akarnak iskolába menni.
Ez pedig az iskola diszfunkcionális működéséből adódik. Abból, hogy nem vesz, nem tud észrevenni a központi elvárások nyomása alatt egyéni problémákat, amiket kezelnie kellene. A gyerek nem egy “egység”, amit ugyanazokkal a módszerekkel lehet fejleszteni, akik fejébe ugyanazt az ismeretanyagot lehet betölteni, egységnyi idő alatt. Nincs idő sem, energia sem az egyéni bánásmódra, a gyermek szociokulturális közegben történő értelmezése pedig ma már csak egy szakirodalmi, felejtős történetté vált a rendszerben. Az iskola nem gyúr már arra, hogy ott jól érezzék magukat a gyerekek. Csak a kötelességet értelmezi, főleg így van ez a szegregált, vagy szegregálódó iskolákban, melyekből egyre több van az ország leszakadó térségeiben.
Ha pedig valaki úgy véli, akkor nyilván a pedagógusok a hibásak, akkor érdemes az iskolarendszerre ránézni. Én minden évben tanítok egy integrált tanulócsoportban, és két szegregáltban is, ahol csak hátrányos helyzetű/halmozottan hátrányos helyzetű gyerekek vannak, közöttük több SNI (sajátos nevelési igényű) és BTMN (beilleszkedési, tanulási és magatartási nehézséggel küzdő) gyermek van. Pontosan tudom, mit jelent egy-egy szituációban eszköztelen maradni, pedagógusként. Aki beállt már két verekedő gyerek közé, mert összeugrottak valami miatt, és próbálta a konfliktuskezelést más útra terelni, aki próbált már lehiggasztani önbíráskodó szülőt, aki a másik gyerekét megregulázni rontott be az órára, az tudja, miről beszélek. És akkor még nem beszéltem azokról a kihívásokról, melyek elé a teljesíthetetlen ismeretanyag állítja a tanítókat, tanárokat. Szóval, aki azt hiszi, a pedagógusok nyakába lehet varrni ezt, az jöjjön, próbálja ki, mit jelent így, ebben a rendszerben ezeket a gyerekeket tanítani. Úgy, hogy közben elismerésre, megfelelő bérezésre, a munkáját segítő szakemberekre ne számítson. Egyedül kell boldogulnia. Ha tud.
A következő vonal az egészségügyé. Mert ezen sem léphetünk túl, ez is része a problémának. Igen, az orvosi igazolásokról beszélek. Mert a lemorzsolódás kockázatának erősen kitett gyerekek azért először ezt a kategóriát merítik ki, az igazolt hiányzásokat. Ami ma, ebben az orvoshiányos rendszerben nagyon szabadon értelmezett. Azt meg, hogy a betegség alatt hogyan focizik, játszik egész nap otthon a gyerek, miközben a diagnózis szerint ágyban lenne a helye, megint nem nézi senki. Az üzenet pedig erős, a többi gyerekre nézve is. Hiszen játszani otthon jobb, mint iskolába menni, és szabályok közé kényszerítve tölteni a napot. Így aztán vannak olyanok, akik szinte állandóan “betegek”. Többnyire az unokatestvérekkel együtt.
Persze, ha összeérnének a szálak. Ha nem mindenki szigorúan a határait értelmezné, és azt gondolná, neki ezzel már nincs dolga. Ha a tanító beszélne a háziorvossal…a családsegítővel, a szülővel… Ha az iskola élményt is adna, ne csak azt tükrözné vissza a gyereknek, hogy vele mindig probléma van. Ha öröm lenne az iskolában lenni… ami vonzó a gyerekeknek. És, ha végre valaki, a civileken kívül foglalkozna a felnőtt generáció viszonyulásával is. Mert valakinek, valamikor be kellene pótolnia mindazt, amit ők sem kaptak meg. Sem tudásban, sem képességfejlesztésben, sem attitűdben.
Addig, amíg ezeknek a kezelését a rendszeren belül nem látjuk, addig az iskolai lemorzsolódás csökkentése nem lesz valós. Addig csak adminisztratív úton elért “eredmények” lesznek, melyeknek a valósághoz nem sok közük van. Bár ma a rendszernek ez is elég. De a jövőhöz kevés lesz…ebben biztos vagyok.