Most, egy felkérés kapcsán elgondolkodtam, milyen változásokon mentem én át, az elmúlt 14 évben, mióta az oktatás mellett az esélyteremtés problémájában is dolgozom, sőt, egyre inkább abban.
Szándékosan írom így, az oktatás és az esélyteremtés problémájában, mert talán ez lett a meghatározója az én változásaimnak is, hogy folyamatosan növekvő problémává vált Magyarországon az oktatás és az esélyteremtés ügye is. Persze tudom, sosem volt ez problémamentes, de nem mindegy, hogy csak a problémák halmozódása van jelen valamiben, vagy a megoldások lehetősége kerül túlsúlyba.
Mindig igyekeztem és igyekszem ma is, hogy önreflektív maradjak. Persze ezen folyamatosan dolgozni kell, mert védekezni kell a kiégés ellen is, ugyanakkor nem eshetek át a “mindent én látok jobban” oldalra sem. Ami a legfontosabb volt talán, az a másik helyzetével való azonosulás, ami sokat segíthet az okok megértésében.
De menjünk vissza az elejére. Arra a naiv, kicsit romantikus, segíteni akaró szerepre, amivel megjelentem a szegregátumban. A gyerekek helyzete, a lakhatási szegénység látványa sokkolt, érzelmileg teljesen maga alá temetett, és csak egyet akartam, segíteni, adni, pótolni, ami hiányzik.
Az odaforduló segítés kezdetben pozitív visszacsatolással járt, ekkor csapott meg kicsit az a romantikus szerep, amit aztán hamar sikerült leépítenem magamban. Ez a szegregátumokba kimerészkedő szerep, akit nem bántanak, akit befogadnak, aki felé bizalommal vannak… már-már szeretik. Ez nagyon kecsegtető, de nagy csapda is, Aki nem veszi észre, könnyen beleragad, és nehéz belőle kikecmeregni. Hamar hősnek, szentnek érezheti magát az illető, mert időnként megjelenik ott, felcsipegeti a pozitív morzsákat, majd visszahúzódik a komfortzónájába, és egyre inkább úgy érzi, hidat képez két világ között. Ami azonban sosem lesz valós híd. Mert ahhoz meg kell ismerni a mélységeket is. Az pedig már korántsem ilyen romantikus.
Ami először segített nekem, az azoknak a pozitív morzsáknak a megértése, amelyek elsősorban afféle felszínes érzelmi visszacsatolások, pontos visszatükrözései annak, amit hallani akarsz: igen, hálás vagyok, igen, megváltozom, igen, úgy teszek…stb. Amikor megérted, hogy ez is csak egy szerep, ami mélyen rögzült már, és csak arról szól, hogy adj. Többet, gyakrabban. Az ígéretekből semmi sem valósul meg, és ha ezt megérted, látod, hogy amit teszel, az nem fog változást hozni, azzal csak a tanult tehetetlenséget erősíted.
Azt hiszem, bennem ez volt az első nagy mérföldkő, ez a felismerés. Persze ehhez is csalódások sora vezetett, mert ez a felismerés sincs ingyen, és ezt soha, sehol nem olvashattam, nem tanulhattam.
Aztán ez segített abban is, hogy értsem a segítőket. Akik ennyit tudnak leemelni a megoldásból, hogy adnak, mert szeretnének segíteni, de ennyi a lehetőségük, idejük, és kapni szeretnének ők is valamit, visszacsatolásként, hogy jót tettek. Megértetni, hogy bízzanak a terepen dolgozók szakértelmében, és ne ők akarják megszabni a segítés szabályait egy olyan világban, amit nem érthetnek. Megvédeni őket a csalódásoktól, mert az csak az előítéletet erősíteni. És megvédeni őket gyakran önmaguktól is.
Az egy másik meghatározó felismerés volt, hogy a megoldás abban van, ha használod az adományokat a fejlesztésre. Ha nem konzerválod az állapotát azzal, hogy csak adsz, megoldod a problémáit, és neki nem kell tennie semmi. Hogy az elmozdulást támogasd, ami gyorsabb, ha hamar érzik, kaphatnak valamit az erőfeszítésükért. Így lehet jól használni az adományokat. Most leírva így egyszerűnek tűnik. De nagyon nehéz volt megértetni, elfogadtatni ezt, velük formálni azt a szabályrendszert, amit aztán következetesen betartunk. Mindannyian. Amiben fontos mondat, hogy nem “jár” valami. Kegyelmi pillanat volt nekem, mikor ezt ők maguk fogalmazták meg.
Igazából akkor kezdtem érezni, hogy működik ez, mikor már nem egyes emberek, családok viszonylatában tudtam érzékelni a szabályok működését, hanem közösségben. Mikor többen tudtak elhatárolódni dolgoktól és megerősíteni viszonyulásokat. Mikor az emberi kapcsolatok kezdtek működésbe lépni, közösségi kontrollal az egyéni, önmagukat pozícionáló szerepjátékok helyett.
Én pedig valahogy ezzel a felismeréssel kezdtem céltudatosabb lenni. Nem megvezethető. Olyan, aki leellenőrzi az információkat. Érdekes volt, hogy ebben is mennyit tipródtam… Sokszor én szégyelltem felhozni egy hazugságot, lopást…szembesíteni valakit a tényekkel. Mennyi vívódás volt bennem, és mennyit segített, mikor megértettem, hogy nem ugyanazt jelentik a szavak nekik és nekem. Hogy amiért én szégyellem magam, nekik az nem jelent problémát sem. A lelepleződés sem. Mintha más erkölcsi rendszerben élnénk. (Aztán ez a többségi erkölcsi rendszer is változott…mintha közeledne egymáshoz a kettő. De a többségi -legalábbis egy része- mozog e felé. Sajnos. De ez egy másik történet.)
Aztán lassan megértettem azt is, hogy ebben nem hibáztathatók. Vagyis nem úgy, ahogy sokan ezt gondolják. Mert abban az élethelyzetben, amiben ők generációk óta élnek, és amiben nekik kell a túlélési stratégiákat kialakítani, más törvények irányítják az életet. Etikai értelemben is. Egyre inkább láttam és értettem az állam szerepét ebben, a politikáét, ami sosem tudott ezzel igazán kezdeni valamit, hagyta, hogy maradjanak ott és úgy, kihasználta őket, és egy látszatmegoldásokba csomagolt rendszerben, mára a felelősség rájuk tolásával közölte: mindenki annyit ér, amije van. Érdemtelenekké degradálta őket, kolonccá a társadalmon, és minden direkt és indirekt eszközzel azt üzeni: nincs velük dolga a döntéshozóknak, kizárólag ők hibáztathatók a sorsukért. És ezt csak gyakran kell ismételni, minden csatornán, hogy a többség is elhiggye.
Ez majd egy másik fejezet lesz, a rendszerrel való küzdelem hatása rám. Most maradnék a “célcsoportnál”.
Akiktől nagyon sokat tanultam, ám nemcsak pozitív, hanem nagyon sok negatív dolog is ért. Mert aki megpróbál belenyúlni azokba az életstratégiákba, amelyeket működtetnek, az konfliktusok között találja magát. Újra és újra belédrúgnak, és te mégis maradsz. Elmehetnél, de maradsz. Ha érted őket, nem sértődhetsz meg semmin. Akkor sem, ha megaláznak, megfenyegetnek, támadnak. Túl kell élni mindent.
Megérteni az okokat. Megérteni, hogy nincs eszközük másra. És azt is, ha azt akarod, hogy integrációról/inklúzióról beszéljünk valaha, muszáj érteni egymást. Nemcsak neked őket, hanem nekik is téged. A többségi normát, ami nagyon más. Amit most te közvetítesz, megértve a paternalista beidegződéseket is, de küzdve ellene, hogy ne ez legyen a természetes.
Megtanultam türelmesnek lenni. Kivárni. Hagyni, hogy a dolgok megérjenek. Fogadni a visszatéréseket. Sosem becsukni a kaput, és mindig figyelni, a közösség mennyire tudja már kezelni ezt. Mert a cél nem az, hogy mindig te irányítsd ezt is, hanem hogy ők képesek legyenek formálni egymást.
Hihetetlen nehéz és felemelő munka. Tele csalódásokkal és örömökkel. Miközben változik a munkánk hatására lassan a helyzet, közben változunk mi is. Én biztosan sokat változtam.