Az a munka, amit végzünk, egy lassú, az egyéni szükségletekre fókuszáló fejlesztés, melyet közösségi megerősítéssel támogatunk. Leginkább hiánypótlás ez, hiszen olyan felnőttekkel dolgozunk, akik az iskolától és az intézményrendszertől nem kaptak elég tudást ahhoz, hogy az életükön változtatni tudjanak, nincs szakképzettségük és az alapkészségeik is hiányosak. Az életüket így a...
Nehéz témát veszek most elő, de miután a személyes megtapasztalások, találkozások, beszélgetések azt mutatták, sok településen állt eddig is, és áll elő talán most is hasonló helyzet, így lassan már jelenség szinten értelmezhető lesz ez a leszakadó térségekben, ezért muszáj írnom róla. Mert valahogy része lett ez is a lecsúszásnak, olyan, mint sok más dolog, amit a rendszerváltás után pozitívumként éltünk meg, aztán később olyan problémákat gerjesztett, amivel nem tudunk megbirkózni.
Persze lehetne, ha a negatív dolgokkal is szembe tudnánk nézni, és olyan rendszert működtetnénk, ami kiküszöböli ezeket a folyamatokat, melyek egyre mélyebbre sodornak mindent.
Ilyen volt pl. a szabad iskolaválasztás is, a rendszerváltáskor micsoda öröm volt levetkőzni a kötelezőség kötelékét, és szülői döntésre bízni az iskola kiválasztását. Aztán kezdtek jelentkezni az oktatási szegregáció tünetei, a liberális kormányok idején még próbáltak rendszerszinten is tenni ellene, de aztán jött a másik irány, az egyházi iskolarendszer kiépítésével, és a szegregáció soha nem látott mértékben szakította ketté a társadalmat, a tudást megalapozó iskola szintjén. És mindegy a törvény, ami még törekedne valami integrációra, nincs betartva, és nem is érdekel senkit. Fogalmam sincs, valaha lesz-e ebben változás, nem sok esélyt látok. Így lett egy olyan demokratikus vívmányunk, ami a társadalmi szakadékot növeli, és egy ehhez igazodó, azt fenntartó, erősítő állami rendszer.
