746. Új kifejezések

746. Új kifejezések

746. Új kifejezések

Mindig jön valami új…van, amivel lehet azonosulni, van, amivel nem. A másokat minősítő célzatúakkal én nem tudok mit kezdeni, számomra a gondolkodások, magyarázatok, vagy inkább elemzések fontosabbak, mint az erőből, vagy gúnnyal történő pozicionálás. 

Persze ez biztosan azért van, mert nekem van megtapasztalásom arról, hogy a szegregátumokban ezek veszélyes fegyverek, itt nagyon látszik ám, hogy mennyire elfajulhat a dolog egy-egy beszóláson. Itt az indulat sem és a gúnyolódás sem működik, vagyis nem előre viszi a dolgot. Sokszor mondtam már, hogy minden politikusnak kötelezően kellene egy évet szegregátumokban dolgozni, mielőtt bármilyen területen elkezdi a tevékenységét. Mert itt a helyzetek értelmezéséhez, a szociális érzékenység növeléséhez és a kommunikációs eszközökkel való munkához is komoly tapasztalatokat szerezhetne. Biztos vagyok abban, hogy empatikusabb, óvatosabban és pontosabban fogalmazó, a küldetése iránt elkötelezettebb és alázatosabb politikusaink lennének. 

Most egy új kifejezést hallottam, ami nagyon megfogott. Régebben is sokszor érintettem a pályázatok témáját, jelezve, hogy a felzárkózásra irányulók közül sok mennyire nem éri el a célját, mert nem ér el addig, ahová szánják. Hogy valahogy a konstrukció nem az igazi, vagy nekünk, magyaroknak sikerült egy olyan mechanizmust működtetni, amiben jogosan teszik fel sokan a kérdést: hova tűntek a roma integrációra szánt milliók? Hol a hatásuk? Mi látszik belőle? És kudarcként azokat okolják, akikre irányulna….pedig ebben nem velük van a baj.

De tény, hogy sok hatását nem látni. A leszakadó térségekben a helyzet nem javul, legalábbis annak a társadalmi csoportnak a szemszögéből, amelyiket mi generációs szegénységben élőknek nevezünk, biztosan nem.

Az okokat kereshetjük persze a korrupcióban, a pályázatíró cégek pályázati rendszerbe való beépülésében (ami persze összefügg a korrupcióval is), de biztosan baj van a kiírásokkal is. Nem az uniós célmeghatározásokkal, hanem a hazai lebontásukkal. 

Szóval, a kifejezés, amiről most írni szeretnék az “indikátorkényszer”. Nem tudom, ki találta ki, de zseniálisan fogja meg a lényeget, azt, ami a pályázatokat az adminisztratív megoldáskeresés útjára viszi. A pályázatokban meghatározott indikátorok teljesítése ugyanis a legfontosabb. Annak igazolása. Ami persze elég “rugalmas”.  

A legalapvetőbb pl. a programba bevontak száma, ami jelenléti ívvel igazolandó. Ebben is elképesztő esetek voltak már, a legdurvább, amit láttam, az egyik esemény alatt “duplázott” jelenléti ív volt, amiben egy pár perces felolvasással lefedtek egy száz fős eseményt. A jelenléti ív mellé fotó is kellett, megvolt az is, látszott a tömeg is, és az előadó is. Magára erre biztosan nem mentek volna el százan, a másik viszont érdekes volt, igaz, az egyik települési volt, a másik meg a környékbeliekre fókuszált, de lakcímet nem kellett a jelenléti ívre ráírni, azt nem várták el a kiírók, és a fotón sem azonosítanak senkit. Az indikátorok teljesültek.

A másik, ami megint egy érdekes pont, hogy a célcsoport adja-e az indikátort, vagy sem. Vagy “nem annyira”, de ezt a kiírók nem tudhatják. Ebben az a legnagyobb baj, hogy a meghatározásban lehet csúsztatni. Ilyenek pl. a leszakadó térségben élőkre irányuló pályázatok. Ahol persze vannak “egyszerűbb” esetek, és vannak “bonyolultabbak”. Mondjuk ilyen indikátorok az egészségügyi szűrésekbe bevontak száma, vagy a családi fejlesztő programokban, esetleg a kiskertprogramokban résztvevők száma. Ha az lenne a lényeg, hogy elérjék azokat, akik pl. sosem mennek el szűrővizsgálatokra, vagy olyan problémás családok, ahol a gyerekek gyakran védelembe vannak véve, esetleg az önfenntartási képesség annyira minimális, hogy a kertművelést nem tudják, és nem is akarják megtanulni, akkor valószínűleg más lenne a pályázatok menete. 

Mert akkor felkereső jellegű szolgáltatásokkal kellene “becserkészni” azokat, akikre egyébként irányulna a pályázat célja, megkeresni őket, meggyőzni, bevonni, mentorálni, stb… De erre többnyire nincs idő, indikátorkényszer van, bevonják hát azokat, akik egy szóra jönnek, akikkel nem kell megküzdeni, bizalmat építeni, akik biztosan nem szállnak ki a programból idő előtt, eljönnek a megbeszélt időre, stb. Az, hogy ő “annyira nem rászoruló”, de kihasználja a kínálkozó helyzetet, pl. az ingyenes szűréseket, ahol sorba sem kell állni, a családi programon való részvételért járó csomagot, vagy az ingyen vetőmagot, szerszámokat, az nem az ő hibája. A létszám megvan, az indikátor teljesítve, kipipálva, jelentve, sőt, fenntartani is könnyebb velük, mint azokkal, “akik nem fogadókészek”. 

Az is eszembe jut néha, vajon, akik meghatározzák a fókuszokat, mennyire vannak tisztában ennek a munkának a jellegével? Hogy születnek meg olyan célok, melyek nyilvánvalóan teljesíthetetlenek? Az egyik ilyen volt, amit láttam, hogy a programba bevont családok (jó sok volt a számuk is) a program során lebonyolított öt (!) tudásátadásra, fejlesztésre irányuló találkozó után alapvető attitűdváltozáson mennek át. Hát, mit mondjak… szerintem aki ezt leírta, nem sok gyakorlati tapasztalattal rendelkezett.

A baj csak az, hogy így elfolynak a pályázati pénzek, anélkül, hogy a problémára hatással lennének. 

Az is baj persze, hogy ez a fránya “rászoruló” kategória meglehetősen szubjektív. Valahogy ezen nincs ott az “indikátorkényszer”, hogy pontosan határozzuk meg, milyen indikátorokkal lehet meghatározni azt a társadalmi csoportot, amelyiknek a problémáit a pályázat megoldani hivatott. A rendszeren belül szerveződő pályázatok mindig a könnyű megvalósítás felé mozdulnak el. Talán érthető is, hiszen ők, akik dolgoznak benne, pontosan tudják, mennyivel nehezebb azokkal dolgozni, akik “nem partnerek”. 

Szerintem az is baj, bár erről is írtam már, hogy a társadalmi hatékonyságmérés nincs, vagy alig van jelen az intézményrendszer működésében. Mert ha jelen lenne, akkor az ő saját munkájuk, munkaterületük mérésében lenne tapasztalatuk. Igazi, valós indikátorokkal, amelyek azokról a problémákról, azokról a családokról, gyerekekről szólnak, akikkel dolgoznak. A saját mérések nekünk adnak tükröt, módosíthatók, és nem a megfelelést, hanem a munka minőségének javítását célozzák meg.

Az indikátoroknak nem a minden áron, akár csúsztatásokkal, hazugságokkal történő teljesítés a lényege, hanem az, hogy egy adott folyamatot hogyan lehet leírni vele, elemezni, és jobbá tenni. Az “indikátorkényszer” nem elemez, csak adminisztratív úton teljesít.

Vagyis, pont a lényege vész el az egésznek. 

Most a nyári tanodatáborunkban a három héten át hetente 55, 64 és 56 gyerek vett részt a programokban. Önkéntesen, kényszer nélkül. Nem volt benne “indikátorkényszer”. Csak olyan munka, ami az adott gyerekcsoport szükségleteire leginkább reagált. Tervezett, naponta értékelt, megfelelően korrigált, rugalmas és örömteli munka volt. A tapasztalatok elemzése pedig ez után következik. 

Szóval nem a gombhoz varrjuk a kabátot…hanem fordítva. Indikátorkényszer helyett társadalmi hatékonyságmérés kellene. 

Másfajta gondolkodás. Másfajta felelősség.