A héten egy erősen szegregálódó suliban, az órám előtt bejött pár nagyobb gyerek hozzám a terembe. Párat közülük alsóban tanítottam, érdeklődtek, hogy vagyok, mi újság, kiket tanítok most, stb. Egy fiút nem ismertem, de ő is bekapcsolódott a beszélgetésbe: “én nem járok rajzra… kiiratkoztam.” “És miért?” -kérdeztem. Rántott egyet a vállán: “Mert így megyek haza, már háromkor”. “És mit csinálsz otthon?”- faggattam tovább. “Hát semmit. Pihenek otthon a melegben….”
Beszélgettünk még, ki, mivel tölti az időt, aztán elmentek. Én pedig azóta is sokat gondolkodom azon, hogyan lehetne változtatni az attitűdön, ami ilyenkor, gyerekkorban alapozódik meg, és lesz majd meghatározó felnőttként is. Mert megtapasztaljuk ezt gyakran a családokban, akik generációs szegénységben élnek. Felnőtteknél és gyerekeknél is.
Amikor arról beszélünk, mivel foglalkoznak, legtöbbször csak ennyit mondanak: semmit, otthon voltunk, “elvoltunk”, gépeztünk, játszottam a telefonon, tv-t néztem. Ami persze nem gond, ha iskola, munka után ezzel telik el a nap egy része, de a legtöbb helyen nem erről van szó. Mert nem utána történik, hanem helyette. Valami furcsa nihil ez, amit nehéz érteni annak, aki tervezetten próbálja élni az életét.
Azt mondják akik az emberi viselkedést tanulmányozzák, hogy a “semmittevés”, az unatkozás nagyon fontos, mert ekkor jönnek meg az igazán fontos gondolatok. Példákat is hoznak, nagy tudósokról, akiknek épp a semmittevésben jutott eszébe valami korszakalkotó.
De ez nem olyan. Nem is depresszió… Ez valami más, amit a külső szemlélő lustaságként értelmezhet. Mert itt leginkább a “majd lesz valahogy” érződik, passzív sodródás van, a sorsáért tenni akaró attitűdöt nem nagyon lehet érzékelni.
És persze, ha a gyerek elmegy reggel a suliba, és otthon úgy hagyja a szüleit, hogy otthon maradnak, nem csinálnak semmit, és így találja őket akkor is, amikor hazamegy, ő is ezt akarja. Otthon lenni. Tv-t nézni. Pihenni. Erőfeszítést nem tenni. Semmiért.
Vajon ezzel szemben mit tudunk kínálni, ami vonzó lehet, és azonnali beteljesülést ad? Mert a távolabbi történések, elvárások értelmezhetetlenek. Csak ami most van, az számít.
Tenni akarás? Motiváció? Elveszett. Felépíteni pedig nehéz, mert ahhoz hinni kellene abban, hogy lehet másképp. Azt hiszem, ez az a pont, ami ebben az egészben meghatározó. Amikor a szükséglethierarchia alján nincs stabilitás, akkor nem tud felépülni rá az a rendszer, ami egy belülről jövő késztetést eredményez.
Tudás, készség, attitűd. A legnagyobb kihívás ez, az attitűd. Ami persze ezer szállal kötődik az első kettőhöz is. De mi ez pontosan? A meghatározásában ezt olvashatjuk: “1, Magatartás, viselkedés, modor, szellemi beállítottság, szerep. 2, Hozzáállás, viszonyulás valamihez, vagy valakihez.“
Máshol így határozzák meg: “Az attitűd tapasztalat révén szerveződött mentális és idegi készenléti állapot, mely irányító vagy dinamikus – késztető, mozgósító hatást gyakorol az egyén reagálására.”
Nemrég bent voltam egy családnál, krízishelyzet volt, az asszonnyal kerestük a megoldást. Amikor bementem, a párja elterülve az ágyon tv-t nézett, odabiccentett nekem, de nem figyelt, nem kapcsolódott be a beszélgetésbe, fel sem kelt…Pedig az ő életét is meghatározó dologról volt szó. Miért nem érdekelte? Miért volt fontosabb a film, mint az életükben felmerülő, megoldhatatlannak tűnő probléma?
A tanodánkat úgy szervezzük, hogy a tanodapedagógusok elmennek a családokhoz a gyerekekért. Ha jó idő van, gyalog, ha rossz, akkor autóval. Emlékszem egyszer egy szakmai programban a kollégáim nem tudták megértetni a nekünk kirendelt szakértővel, hogy ez máshogy nem megy. Ő, nyilván messziről ítélkezett, hiszen sosem járt nálunk, és nem is ismerheti a családokat, a közösség működését, azokat a mélységeket, amelyekből megpróbáljuk kirángatni őket. Végig kritikaként fogalmazta meg ezt, javasolva, hogy nem kell értük menni, menjenek maguktól. A végén már egészen kínos volt nekünk, nem akartuk megsérteni, de ez nem ilyen egyszerű…hogy majd motiváltak lesznek, és akár esőben is feljönnek a tanodába.
Akármilyen vonzó programokat kínálnak a kollégáim, az otthoni semmittevéssel, pihenéssel, tévézéssel, esetleg gépezéssel szemben nem bírnak csábítóbbak lenni. Így, azzal a rituáléval, amivel értük mennek, így jönnek. És persze tegyük hozzá, hogy így engedi a szülő is, a “háztól házig” történetben kisebb kockázat van, mintha egyedül engedné el bárhova. Ha pedig kísérni kellene, közbeszól az ő pihenése, filmnézése, esetleg “gépezése” is. A végén a gyerek maradna otthon. A tanárok pedig várnák őket a tanodában, hiába.
Nos, ezt is érteni kell. Ezért nem megoldás a sok felzárkóztatási célú intézmény, amit megnyitnak, és várják, hogy menjenek el oda azok, akikkel a szakembereik foglalkozni szeretnének. Ha pedig nem mennek, nem értik…mikor nekik lenne fontos… Ők ugye ott vannak az irodában. Nem nekik van szükségük fejlesztésre. Azok meg “lusták” és nem jönnek. Így aztán hibáztathatók, hiszen ott lett volna a lehetőség.
A felkereső jellegű munkával ennek egy láncszemmel elébe megyünk. Mert ha nem működik valami, ami pedig jó beavatkozási pont lenne, akkor a lépés méretén kell csökkenteni. Még nem tartunk ott, hogy magától jöjjön, tehát felkeresem és hívom. Meggyőzöm, hogy ha jön, akkor történhet valami, akkor változhat a helyzete. Ha sikerül, akkor erre vissza kell csatolni újra, “gyakorolni” ezt az elmozdulást, amíg be nem épül.
Mert az elveszett akarást fel kell építeni. És ez egy sziszifuszi munka. Sok újrakezdéssel.
Azt is érzem, hogy nem azzal kell kezdeni, hogy elhiggye a változás lehetőségét. Mert az a vége. A bevonódást érzelmi alapon tudjuk elérni. Leginkább a közösségi élménnyel. Itt jön be a közösségi értékrend. Ha egy közösségben jó együtt lenni a többiekkel, velünk, mert történik valami, ami élmény, amin együtt tudunk sírni, vagy nevetni, amire együtt lehetünk büszkék, aminek az üzenetét hazavihetjük, és az érzés otthon is él még bennünk tovább, akkor az erőt ad. Erőt ad a következő lépéshez, hogy akarjanak újra elmozdulni otthonról, eljönni a foglalkozásra, ahol mindig éri őket valami új élmény. A közösséghez tartozás élménye pedig legyőzheti a nihilt.