535. Erőt meríteni

535. Erőt meríteni

535. Erőt meríteni

Néha nyomasztó, hogy a nyomorúság mennyi területén próbálunk beavatkozni. Mikor új vendég jön hozzánk, és bemutatkozásként felsoroljuk, milyen rendszerben, hányféle területen kell dolgoznunk, ahol nyilvánvalóan nem lesz változás segítség nélkül, már a ppt.  bemutatása is másfél óra minimum. Azért nyomasztó, mert ahány szál, annyi területen kell tervezni, szervezni, kapcsolatot kiépíteni, fenntartani, finanszírozást keresni, változást mérni, visszacsatolni, továbbgondolni, a tapasztalatokat beépíteni, továbblépni.

Ezért van, hogy sosem érem utol magam, bármennyit dolgozom, képtelenség ennyi szálat kézben tartani. Bár már az is jó, hogy ezt belátom, és a csapaton belül igyekszem delegálni a feladatokat.

Azért haszna is van ennek a sok vonalnak. Egyrészt nyilván azért, mert így nem történhet meg az a hiba, hogy az egyik fejlesztés pozitív hatását lenullázza a másik, és így lehet igazán hatékonyan dolgozni ebben az egészben, másrészt meg azért, mert ha az egyiken kudarc éri az embert, akkor a másikból, ami épp akkor sikeresen megy, meríthet erőt. Ez pedig megakadályozza a kiégés felé csúszást.

Mert igen, mindig vannak személyes sztorik, amikor tehetetlenül nézi az ember a visszafordíthatatlan folyamatot, keserűen, mert már mindent megtett, amit lehetett, és mégsem tudott hatni. Így nem javul a helyzet pl. a kábítószeres lánnyal, aki egyben pszichiátriai beteg is, és prostituálódott is. Már írtam róla, mióta nagykorú lett, nem tudtuk elhelyezni sehol, a rehabilitációs kezelések önkéntesek, az ilyen intézmények nyitottak, a pszichiátriai betegsége zárt osztályt kíván, ott nem kezelik ezt, itt meg nem azt, nincs megoldva, mondják a szakemberek, a kórház gyógyszerrel kiengedi, pár hét után visszacsúszik a kábítószerbe újra, ha már nem lehet bírni, bevitetik ismét a pszichiátriára, ahonnan aztán megint kiadják. Tehetetlenek vagyunk. Egyre többször belegondolok, mi lesz ennek a történetnek a vége?

Vagy a másik, a transznemű lány, aki egy ideje a prostitúciót és a munkahely-kereséseket váltogatja, két hete nem jelentkezett, ahogy a facebook oldalára ránéztem, azt hiszem, most nem a munkahely áll nyerésre. És nem tudok mit kezdeni a fiatalasszonnyal sem, aki hamarosan a másodikat szüli, hetente kér élelmet, tudom, nem alaptalanul, hiszen annyira kicsi a hasa a terhesség idejéhez képest, nincs jó helyen, de az új család nem tud hova menni.  És megszült a héten ő is, akiben annyira bíztam, hogy tanulni fog, egyetlen épként abban a rémes családban, de belemenekült az első kapcsolatba, és csak annak örülhettem, hogy jó darabig használtak gumióvszert, és betöltötte a 18-at, mire meglett a baba. Hogy az életük milyen lesz, azt borítékolni tudom. És nem tudtunk annyit hatni, hogy ne így legyen. Vagy a fiú, akinek munkát, továbbtanulást kínáltunk, ígéretesen el is indult minden, aztán mégis felmondott. Nem kellett neki a stabil, a kiszámítható. Még élni akar. Mintha munka mellett nem lehetne.

Előre megjósolható életutak, tragédiák teszik próbára a lelkünket ebben a munkában, nagyon kell, hogy egy másik terület mutassa: ne add fel, van értelme, eredménye.

Persze vannak hetek, mint ez is, mikor minden összejön. Mikor csak számolja az ember, mi jöhet még? Talán az egyik legnehezebben viselhető azoktól a támadás, akikért dolgozunk. Mert persze, tudjuk, szinten tartjuk mindig: ne várj hálát, nem azért teszed! De nehéz ám, mikor mindent próbál az ember, hogy  kiszámíthatóan menjenek a dolgok, aztán az, akitől a leginkább nem várná, az támadja. Igaztalanul. Vagyis, csak az ő igaza szerint, ahogy ő érti, látja, és ahogy ő rendszerbe állít magának mindent, évekre visszamenően, csak a negatívumokat persze, olyan bűnökkel, amit nemhogy nem követtél el, de nem is tudod, miről beszél. Persze, ilyenkor mondom, szuggerálva magam: nyilván azért ilyen, mert ennyi a tudása, ebben nőtt fel, ebben élt, miért várnék tőle mást? De nem könnyű.

Ilyenkor gyakran eszembe jut egy sor, ott függ előttem, az irodában, az asztalomnál: „Milyen jó lenne nem ütni vissza.” Szép vers. József Attiláé. Jó lenne ma olvasgatni, mindenkinek, mindenhol. Az első versszaka így van:

„Mikor nagyokat ütnek rajtunk,

Milyen jó lenne nem ütni vissza

Se kézzel, se szóval,

Világítni a napvilággal,

Elaltatni az éjszakával,

Szólni a gyávaság szavával,

De sose ütni vissza.”

Aztán nagy levegőt veszek, és lassan megnyugszom. És újraépítem magam, ezredszer is, a velük való munkában. Mert ez egy ilyen terület. Ahol el kell viselni az igaztalan támadásokat is. És nézni kell annak a gyerekeit, aki vádol, mert rajtuk kell segíteni. Értük kell dolgozni, harcolni, sokszor a szülővel is.

Máshol inkább a következtetéseket vonom le. Most pl., hogy nem fogok pályázatot beadni olyan céges kiírásokra, ahol a CSR (társadalmi szerepvállalás) területére kérnek civil szervezetektől projekteket, hogy majd válasszanak, melyiket támogatják. Tudomásul kellene vennem végre, hogy a roma integráció nem szexi nekik sem, még akkor sem, ha a gyerekszegénység is benne foglaltatik. A CSR-be ezt a legritkább esetben lehet beemeltetni, leginkább akkor, ha személyes kapcsolat és elköteleződés van. Fölösleges energia-befektetés nekem a pályázat megírása, a karakterszámokkal rögzített terjedelemben képtelenség megértetni azokkal, akik sosem láttak ilyet, hogy milyen élethelyzetekben vannak ma emberek, és mennyire szükséges lenne a fejlesztő segítségnyújtás. Még nem tartunk itt.

És annyi minden van még, ami próbál amortizálni. A múlt héten három kommentelőt is le kellett tiltanom a facebook oldalamról, mert azt a gyűlölködő szöveget már nem lehetett bírni, amit írtak. Háromból kettőt ismerek már, álnéven is, stílusról is felismerem, azt az egyet meg mások ismerték, más oldalakról. Mondjuk ez tör le a legkevésbé, tudom, ezzel jár a nyilvánosság, mégis, mindig megborzongat az a gyűlölet, amivel emberek élnek.

Aztán itt van a tanoda-pályázat, decemberben adtuk be, még mindig nincs döntés… a várakozás is amortizál, naponta nézzük, de semmi. Legutóbb valamelyik sajtóban július végére ígérték. Nos, ennek a hónapnak vége lett, és még mindig semmi. Csúszik a pályázat megvalósítása, és továbbra is bizonytalanságban tartja a szakembereket, akiket a tanodák foglalkoztatnának a felzárkóztatásban.

Szóval, néha minden összejön. Persze ilyenkor mindig azt mondom: ennél nehezebb időket is megéltünk már. És összeszedem magamban azokat a területeket, ahol siker van. Ahonnan töltekezhetek. De erről majd a jövő héten.

Facebook Comments