Tudom, a világ ma nem az önreflektív, hiteles kommunikációra épít, hanem a sikerekre, akkor is, ha nincsenek, hiszen lett egy tökélyre fejlesztett eszközünk ehhez, a kommunikációs platformok, amiben a hatás a legfontosabb, és a valóság háttérbe szorul.
Épp ma mondta nekem valaki, hogy átgondolandó küzdelem az ennek megváltoztatására irányuló munka, mert egyszerűen minden a sikerkommunikációra épül, áthatja és uralja az élet minden területét. Átgondolom én, újra és újra, de mindig oda lyukadok ki, hogy ha nem beszélünk csak a sikereinkről, akkor egyszerű kérdésnek tűnik a társadalmi leszakadás problémaköre is, miközben a sok sikeresre kommunikált program ellenére még mindig velünk van, sőt növekszik a szegénység. Még mindig nem találunk fogást azon, hogyan lehetne csökkenteni azt, és sikeresen támogatni olyan új életstratégiákat, amelyek mentén tömegesen sikerülne változást elérni.
És most teljesen mindegy, hogy állami, vagy civil programokról beszélek, a lényeg ugyanaz: mindenki sikereket mutat fel, és közben…..még mindig ugyanott tartunk.
Mindenkit sokkolt a szlovák miniszterelnök, Robert Fico elleni támadás. Nem sokkal előtte volt a pozsonyi tüntetés a média szabadságáért, ahol párhuzamot is vontak a magyarországi helyzettel.
Most sokan gondolhatják, akik ezt a blogot olvassák, hogy mi köze ennek a “nyomor széléhez”? Nyugalom, nem fogok itt külpolitikai elemzésbe kezdeni, ehhez nincs elég tudásom, az, amit idekapcsolok, az a mintázat miatt lehet fontos. A tanulságait nem először említem itt, most, az események kapcsán hozom elő újra.
Keserves felismerés volt számomra látni, hogy az emberek bizonyos viselkedési mintázatában mennyire nincs különbség társadalmi csoportok között. Sokáig hittem, hogy a tudás-és képességhiány miatt ezek a viszonyulások összehasonlíthatatlanok azokkal, akik a tanulás miatt más életstratégiát építhettek. Aztán rájöttem, hogy nem. A hatalom mindenhol ugyanolyan mintázattal működik.
Nagyon szeretném ezt a tükröt tartani…már csak azért is, mert ebben a “hatalomért mindent” jelenségben igencsak sértőnek találnák a tanult szereplők az összehasonlítást. Mert a morális érzéket már rég felülírta bennük az önteltség, és ehhez társul egy nagyfokú lenézés is, mindenki irányába, a szegregátumok világával való összevetést nem is értenék. Pedig - ezt is leírtam már párszor- kellene minden politikusnak egy évet ezekben a szétesett, lehetőségeitől megfosztott közösségekben tölteni, fejlesztő munkával. Hogy megértsenek összefüggéseket, megtanuljanak alázatosak lenni, és rákényszerüljenek az önismeret fejlesztésére.
Minél inkább próbálom magamon átszűrni a generációs különbségek értelmezését, annál inkább látom, mennyire bonyolódik a helyzet a társadalmi leszakadásban. A generációs szegénységből adódó generációs átörökítések ugyanis nagyon másképp rendezik a viszonyulásokat, mint ahogy azt a társadalom más rétegeiből feltételezzük.
Persze, alapjaiban igaz itt is a generációs felosztás, a televízió, a telefon, a digitális tér különféle platformjainak megjelenése, annak időbelisége itt is kategorizál, de a hatások másképp csapódnak le.
Talán, amiben leginkább furcsa és más lesz, az egyrészt a hatások beépülésének minősége, másrészt a változást gyorsabban beépítő társadalmi csoportokhoz képest a rögzült viszonyulások megmaradása. Nyilván itt mindkettő szoros összefüggésben van azzal, hogy milyen oktatásban részesültek és részesülnek, hiszen az alapkészségek, az információk szerzése és értelmezése alapvetően meghatározza a világhoz való viszonyulást, és azt az életstratégiát is, amit felépítenek. Mert az felépül, még akkor is, ha az nem tudatos, és az egyén általi irányítás helyett a körülményekkel és az átörökítésekkel való sodródás mentén körvonalazódik.
Ahogy az idő telik, és egyre többet foglalkozom azzal, hogy milyen jövőkép körvonalazódjon az Igazgyöngyt előtt, egyre gyakrabban visszanyúlok a stratégiánkhoz.
Elgondolkodtam, hogy amikor először állítottam össze, hogy mi mentén szerveződjön a munkánk, ennyivel egyszerűbb volt a világ, és azóta a nehezítő tényezők, kockázatok száma nőtt meg, vagy csak kevesebbet láttam és értettem a problémából, de az biztos, hogy az első változat egyszerű és világos volt. Ma már nem ilyen.
A folyamatosan bővülő beavatkozási területek, a hatások egy irányba terelése munkaköri átfedéseket hozott, egyre nehezebb volt szervezeti ábrán bemutatni ezt a szerteágazó tevékenységet. Amikor a társadalmi hatékonyságmérést is a munkánk részévé tettük, már világos volt, valami más struktúra kell, mint a korábban három pillérre állított beavatkozási rendszer.
Nem tudom, hogy a korral jár-e, mármint hogy öregebb, és talán bölcsebb is vagyok, vagy az ügy-képviselet szempontjából folyamatosan nehezedő politikai-társadalmi közeg, de egyre többet agyalok alapvető kérdéseken, a fókuszokon, a stratégián. És persze figyelem a hasonló területen dolgozókat, legyen az állami szféra, egyházi, vagy civil, hogy ők miként viszonyulnak… mert az ugye korántsem biztos, hogy az én megközelítésem a jó.
Az alapvető kérdés az, hogy a közvetlen “célcsoporttal” (nem szeretem túlságosan ezt a szót, ezért tettem idézőjelbe) való munka elégséges-e, vagy ezen túl kellene-e a rendszerrel is foglalkozni?
Akikkel beszélek, jellemzően szinte mindannyian a kiégés tüneteit mutatják. Az állami szférában dolgozók talán leginkább. Évek óta gyűjtögetem az emblematikus mondatokat, melyek a beszélgetésekben elhangzanak: “Mindig azon gondolkodom, van-e értelme a munkánknak? A válaszom pedig az, hogy nincs.” ...
Nehéz témát veszek most elő, de miután a személyes megtapasztalások, találkozások, beszélgetések azt mutatták, sok településen állt eddig is, és áll elő talán most is hasonló helyzet, így lassan már jelenség szinten értelmezhető lesz ez a leszakadó térségekben, ezért muszáj írnom róla. Mert valahogy része lett ez is a lecsúszásnak, olyan, mint sok más dolog, amit a rendszerváltás után pozitívumként éltünk meg, aztán később olyan problémákat gerjesztett, amivel nem tudunk megbirkózni.
Persze lehetne, ha a negatív dolgokkal is szembe tudnánk nézni, és olyan rendszert működtetnénk, ami kiküszöböli ezeket a folyamatokat, melyek egyre mélyebbre sodornak mindent.
Ilyen volt pl. a szabad iskolaválasztás is, a rendszerváltáskor micsoda öröm volt levetkőzni a kötelezőség kötelékét, és szülői döntésre bízni az iskola kiválasztását. Aztán kezdtek jelentkezni az oktatási szegregáció tünetei, a liberális kormányok idején még próbáltak rendszerszinten is tenni ellene, de aztán jött a másik irány, az egyházi iskolarendszer kiépítésével, és a szegregáció soha nem látott mértékben szakította ketté a társadalmat, a tudást megalapozó iskola szintjén. És mindegy a törvény, ami még törekedne valami integrációra, nincs betartva, és nem is érdekel senkit. Fogalmam sincs, valaha lesz-e ebben változás, nem sok esélyt látok. Így lett egy olyan demokratikus vívmányunk, ami a társadalmi szakadékot növeli, és egy ehhez igazodó, azt fenntartó, erősítő állami rendszer.
A héten volt a Széchenyi-emlékest, ahol az előadást én tarthattam. Megtisztelő volt a felkérés, főleg, hogy a témában 2016-ban Ferge Zsuzsa tartott itt előadást. A ppt-végén betettem egy diát róla is, hogy az emléke előtt tiszteleghessek. Sokat jelent nekem, hogy ismerhettem, megerősítéseket kaptam tőle mind szakmailag, mind emberileg.
Sokat veszítünk az ő generációjának halálával. Olyan történelmi időket éltek meg, olyan megtapasztalásokkal, és olyan életműveket alkottak, melyeknek az üzenetét újra és újra hangsúlyoznunk kell, mert ezek segítenek túlélni, továbblépni, és az értékteremtés mentén dolgozni tovább. Sokkal, de sokkal fontosabb, hogy ezekre figyeljünk, mint a percemberek napi hatalomért folytatott harcára, mert azokban már nem látható más, csak a szembehelyezkedés, a másik fél ellehetetlenítése, a mindenáron való felülkerekedés. És ebben már nincsenek tisztességes eszközök, mert egy tisztességtelen világban ezek nem szükségesek a harchoz.
Azt hiszem egyébként, hogy e miatt veszített el sokunkat (engem is) a politika, olyan reménytelennek érzem, hogy a szakmaiság újra meg tud jelenni ebben az egészben. És lassan nemcsak a szakmaiság elvesztését élem meg veszteségként, hanem azoknak az emberi értékeknek az eltűnését is, melyeknek meghatározónak kellene lennie a “köz”-ért végzett munkában. Valahogy úgy érzem, mintha a Ferge Zsuzsa kaliberű szakemberek elvesztésével temetnénk ezeket az értékeket is, folyamatosan. Mintha valahogy ők lettek volna ezeknek az őrzői, szimbólumai. Vagy csak az a helyzet, hogy nem látni az utánpótlást? Lenyomja a “korszellem”?
Elolvastam most egy könyvet, Carol S. Dweck Szemléletváltás (a siker új pszichológiája) című könyvét (HVG könyvek). Arról szól, hogyan lehet a rögzült szemléletmódot fejlődési szemléletűre változtatni. Afféle önfejlesztés ez részemről (szeretem az ilyen könyveket, mert tükröt is tartanak), de én az olvasottakat nemcsak saját magamon belül, próbálom értelmezni, hanem abban a közegben is, ahol dolgozom. Vagyis, a társadalmi leszakadásban, generációs szegénységben élőknél.
Mindig találok megerősítéseket is, gondolatokat, melyeket ösztönösen már értelmeztem, sokszor más kifejezésekkel, de tartalmilag azonos pontokat találok benne. Ezek nagyon jók nekem mindig, visszaigazolásként élem meg. És persze mindig kapok ezekből új szempontokat is, melyek mentén újra és újra átgondolhatom a munkám fókuszait.
Persze nem lehet mindent egy az egyben értelmezni, ez egy amerikai pszichológiaprofesszor műve, nyilván az ottani példák nem a mienkkel azonos társadalmi közegben születtek. Más az iskolarendszerhez való viszony, az értékelési rendszer, az életstratégiák is más motivációkkal terveződnek. És nem a társadalmi leszakadásra fókuszál a könyv.
Én is, mint szerintem sokan, nagy érdeklődéssel figyelem Steigervald Krisztián podcastjeit, amiben nagyon érzékletesen magyarázza el a generációk közötti viszonyulásbeli különbségeket. Több dolog is eszembe jutott már, ahogy hallgattam, többek között az is, mekkora felelőssége van a médiának abban, hogy ráirányítja a figyelmet olyan dolgokra, ami a mindennapokban jelen van az életünkben, folyamatos kihívást jelent, sok esetben frusztrációt okoz, és bele sem gondolunk a miértjeibe.
Ez a terület is hiánypótló volt a közbeszédben, tanulunk belőle, jobban értjük magunkat és a körülöttünk levőket is. Persze ehhez kell egy ilyen szakember is, mint Steigervald Krisztián, no meg egy olyan műsor, mint a Friderikusz podcast, ami kellő látogatottsága révén képes bevinni a témát vele a köztudatba, és menedzselni tovább.
Szóval lehetne így is működtetni a médiát, ennek értelme lenne, tudásbővítő funkcióval, ami sokat tehetne azért, hogy jobb legyen az emberek mentális állapota. Ettől azonban messze vagyunk, nem ez a cél, és ezért az eszköz sem ez. Nem magyarázó, közérthető, és az embereket a világ és önmaguk megértéséhez segítő előadásokat kell előtérbe helyezni, hanem a sok pénzért felépített, manipulatív, gyűlöletkeltő, a gondosan kiásott árkokat tovább mélyítő tartalmakat. És ez nem generációs meg nem értés most részemről.
Meg kell, hogy mondjam, nagyon nehezen élem meg azokat a folyamatokat, amelyek az oktatáspolitikában történnek az utóbbi időben. Olyan fókuszátrendeződések ezek, melyek gyökeresen ellentmondanak mindennek, amiért eddig dolgoztam, harcoltam.
Ami miatt én a pályán vagyok, az annak a vágya, ami az első pillanattól fontos volt nekem, mikor beléptem a tanterembe: a gyermekközpontúság, készségfejlesztés, a holisztikus szemlélet és esélyteremtés pedagógiai alapelveinek teljesítése.
Nos, ezek folyamatosan kikerültek a fókuszokból, nem érzem már ezt a rendszert gyermekközpontúnak, fontosabb helyette egy tekintélyelvű, kényszeresen nemzeti hangsúlyú valami, amiből teljesen kiveszett a gyerekek egyéni problémakezelése. Nincs szó szabad gondolkodásra nevelésről sem, a kétkedés képességének fejlesztéséről, a másként gondolkodás támogatásáról sem. Az ismeretátadás a lényeg, a lexikális tudás, és azok a készségek, melyek az életben való boldoguláshoz nélkülözhetetlenek, pl. a szociális készségek, nem kerülnek elő. Az esélyteremtés lehetősége pedig végleg belevész a társadalom kasztosodását támogató oktatási rendszerbe.