A gyorsan változó világ kihívások elé állítja az iskolákat. Érezzük mindannyian, hogy valami megváltozott, egyre nehezebb lekötni a gyerekek figyelmét, de nem igazán találjuk meg a megfelelő módszert a gyerekek motiválására.
A rendszerek lassan változnak. Az iskolarendszer is. Van, amitől nem is tudunk megszabadulni, mert az új szemlélet beépülésére nem elég egy kormányzati ciklus, márpedig az új kormány első intézkedései közé tartozott többnyire, hogy törölte azokat a fejlesztéseket, melyeket az előttük levő elindított. Most ugyan két ciklust egyben élünk meg, de itt a leginkább a kerék visszaforgatása jellemző, nem pedig a világhoz igazodó változások támogatása.
Sokszor írok ennek a munkának a nehézségeiről, és arról is, mekkora kihívás ebben dolgozni. Inspiráló kihívás, hiszen az ember mindig keresi a hatékonyabb megoldásokat, ugyanakkor erős tükörtartás is, hiszen a kudarcok itt mindig kódolva vannak.
Ami talán könnyebbség, hogy egy idő után kezdtek mintázatok előbukkanni, amiben aztán a kiszámítható reakciók megerősítést adtak nekem: lám csak, kezded érteni a problémákat.
Ez a megértés nálam erősen párosult egy önfejlesztéssel, mert nemcsak maga a probléma fedte fel újabb és újabb rétegeit, hanem én magam is egyre több változást éltem meg önmagamban. Le tudtam vetkőzni azt a fajta romantikus elköteleződést, ami az elején engem is megérintett, és aminek a csapdájába sokan beleesnek, ahogy látom. Ez kifele él csak, másoknak szól, egy olyan szerep csupán, amiben nincs sem igazi tudás, sem hitelesség (de önbizalom jóval több, mint pl. bennem.) Az én elköteleződésem a folyamatok megértésén alapul, nekem ez a legfontosabb, ez motivál, a viszonyulások értelmezése és a megoldáskeresésben megalapozódó állandó kétkedés. Míg előbbi mindig a pozitívumokról szól, hiszen így felel meg az áhított képnek, az utóbbiban lehet a negatív dolgokról, a kudarcokról is beszélni. Az előbbihez nem szükséges alázat, az utóbbinál létfeltétel. Az előbbinél csak időszakos kilépés van a komfortzónából, ez utóbbi állandó jelenlétet jelent.