Sokszor mondtam, hogy a generációs szegénység mérséklésére ebben a struktúrában nem látok esélyt. Hogy strukturális változás kellene.
Mondom néha azt is, hogy milyen jó lenne, ha úgy működhetne, mint mikor egy rajzot készítünk…és látjuk, hogy nem lett jó a kompozíciója, a szerkezete, ezért kiradírozzuk az egészet, és a tiszta lapra újra felrajzoljuk. Mert amikor az elején látszik, hogy nem lesz jó, abba nem szabad több munkát fektetni. Újra kell építeni.
Persze ezt nem lehet megtenni egy intézményrendszeri struktúrában. Egyszerű lenne, de képtelenség, még akkor is, ha nálunk az lett a szokás, hogy minden új kormány a kukába dobja az előzőtől megörökölt fókuszokat, működéséket, és újratervez. Mert ezek a társadalmi szempontból alapvető fontosságú feladatok, amelyeket valamilyen formában az állam (vagy önkormányzat) biztosít, adott intézményi struktúrákban szerveződnek. Bár a világ gyors változásához változó sikerrel igazodnak, ez a tagozódás (oktatás, egészségügy, szociális ellátás, közbiztonság, stb.) adott. Vagyis ezeken belül kellene a működésben valamit hatékonyabbá tenni.
Az Igazgyöngy munkájában a tapasztalati kép azt mutatja, hogy nagyságrendileg több a kapcsolódás a társadalmi leszakadásban élő nőkhöz, mint a férfiakhoz. Így volt ez az elején is, mikor megjelentem a kis faluban, és a gyerekekkel játszani kezdtem az utcán. Akik odajöttek, beszélgetni kezdtek, később behívtak a házaikba, bizalmukba fogadtak, ők mind a nők, az édesanyák voltak.
Ennek nincs köze ahhoz, hogy én is nő vagyok, mert a mai munkafelosztásban férfi kollégáim is kapcsolódnak a közösségfejlesztéshez, sőt, akinek a szociális részt egyre inkább adom át, ő is férfi. Egyszerűen a nők, nyilván a gyerekek miatt könnyebben kapcsolódnak. Van persze más is. A generációs szegénységben zömében a nők azok, akiknek megoldást kell keresni a nehéz helyzetekre. Ők mennek kölcsönt kérni, pénzt, vagy bármit, ők mennek szülői értekezletre, vagy, ha behívatják őket a suliba, esetleg esetkonferenciára a családsegítőbe, bármilyen konfliktusos, segítség-kéréses helyzetben az övék ez a szerep. Nem minden családban, de nagyon sokban ez a helyzet.
Az vitathatatlan tény, hogy minden gyermek tehetséges valamiben. A fejlesztésükhöz nélkülözhetetlen lenne az erre fókuszáló segítség, hogy a legtöbbet hozhassák ki magukból.
A hátrányos helyzetű gyermekek tehetséggondozása téma sok konferencián, vannak az iskolarendszerben is elindított folyamatok erre, mégis úgy érzem, az egész csak arra jó, hogy megint kipipáljunk valamit, mintha minden rendben lenne, itt is, ugyanúgy, mint a jobb társadalmi státuszú gyerekek esetében.
Vannak dolgok, ami ellen küzdünk, de a tudáshiány és a szocializáció miatt, még ha eszközökkel segítjük is, nagyon lassú a folyamat, amiben eredményt tudunk felmutatni.
De muszáj mozgatni, nekifutni újra és újra, mert ha hagyjuk, a csírája sem teremtődik meg a változásnak.
Ilyen a szájhigiéné kérdése is. És ennek nem csupán anyagi okai vannak, ha ingyen biztosítjuk, akkor sem tud még tömegesen és tartósan beépülni. Pedig a kellemetlen következményekkel nap, mint nap szembesülnek, mégsem lesz természetes napi rutin a fogmosás.
Már sokszor írtam róla…sőt, mondhatom azt is, sokáig harcoltam ellene, de alulmaradtam. Mégsem tudok nem beszélni róla, újra és újra előveszem, hogy legalább, amennyire rajtam múlik, a köztudatban tartsam. Mivel nem az állami oktatásban dolgozom, így (még) szabadon beszélhetek róla, és mivel közvetlen tapasztalatokat szerzek minden alkalommal, amikor órám van, olyan nézőpontokat is ki tudok hangosítani, ami nem “elméleti”.
A múltkor kiírtam egy posztban a facebookon egy kis eszmefuttatást megint, és akkor írta valaki kommentben, hogy fejtsem ki a blogban, hogy hivatkozni lehessen rá. Megteszem hát, hátha ez is egy hatás, a hivatkozási pont.
Sokszor szeretném úgy érezni, hogy szilveszterkor tényleg lezárok valamit, és új tervekkel indulok a következő évnek. De ez nem ilyen… sokkal inkább egy folyamat az egész, amiben persze összegzünk, elemzünk, értékelünk, aztán tervezünk és dolgozunk tovább.
Gyakran újratervezünk, és néha annak is örülünk, hogy ebben a politikai klímában túléltük, megmaradtunk. Persze néha hibázunk is, folyamatos dilemma a kockázatok elemzése és vállalása. De előre kell menni, előre akarunk, fejlődni, jobban tenni a dolgunkat, jobban hatni.
Néha arra gondolok, milyen jó lenne egy olyan év, mikor nem azon kell dolgozni, hogy mérsékelni tudjuk a problémák okozta folyamatosan romló helyzetet, hanem a hangsúly átkerülhetne azokra az előremutató megoldásokra, melyek kiutat jelentenek, hogy látszana az alagút vége….csak egy kicsit. De ahhoz nem elég egy-egy gyerek, család, közösség problémáiban dolgozni, mert az egész egy olyan rendszerbe ágyazódott be, ami lehetetlenné teszi a megoldást.
Ha a gyerekeket kérdezzük, melyik ünnep a legkedvesebb nekik, szinte mindannyian a karácsonyt mondják, a mi kapcsolatrendszerünkben is. Mert beépült ennek az üzenete erősen az intézményrendszeren keresztül, és hát ott a televízió, ahol ez tematizálja már most mind a reklámokat, mind a filmeket.
Beépül így a gyerekekbe is a karácsony “szokásrendszere”, szlogenjei, és a vágyak is, a meglepetésre, ajándékokra. Ott is, ahol ma is csak az Igazgyöngy ajándékai tudják ezt hordozni.
Évről évre bővül a kör, egyre több települést, gyereket érünk el, és minden évben újratervezést is igényel a dolog. Hiszen változik a helyzet, sajnos nem mondhatom, hogy jó irányba, de mindig sok előzetes tájékozódást, egyeztetést igényel, melyik településen és milyen mértékben képes az önkormányzat segíteni, hol vannak még más segítő szervezetek, hogy ne párhuzamos szolgáltatásokat állítsunk fel, hanem összefogva próbáljunk a lehető legtöbb nélkülöző családba karácsonyt vinni.
A változásokhoz igazodás mindig nehezebben megy a társadalmi leszakadásban élőknél. Sokat gondolkodom ennek az okán, és pl. nem találtam azonosságokat, vagy inkább túl zavaros képet a generációs különbségek értelmezésében a társadalom más csoportjaival történő összevetésekor.
Ilyen pl. a televízió szerepe. Míg sokaknál, főleg a fiataloknál ez fokozatosan kivezetődik, átveszik a helyét az interneten elérhető szolgáltatások, filmek, hírforrásrok, sőt, vannak, akik egyszerűen a készülékeket sem tartják már fontosnak, a generációs szegénységben még ennek nyoma sincs. A legfontosabb a televízió, ezért nagyon fontos az áram is, ez ad mindent, szórakozást és hírt, és még mindig él a tökéletes elfogadása is annak, ami onnan információként jön. Afféle státuszszimbólum is. A típusa is, az adományba kapott régi típusok helyett a nagy síkképernyős a vágyott, a trendi.
A péntekre szervezett eseményre a kis faluban nem először került sor. Volt már közösségi, lakossági kezdeményezésre is szemétszedés a településen belül, és szerveztünk már a zsáktelepülésről kivezető (és egyben bevezető) út két oldalán is ilyet, több illegális szemétlerakót is felszámolva. Ezeket feltehetően a szomszédos kisvárosból hozták ki ide, mint félreeső helyre azok, akik ezt vélik megoldásnak a fölösleges szemét elhelyezésére. Volt, hogy a kidobott szemetet be lehetett azonosítani is, mert véletlenül a postai levelezésből is kerültek bele dolgok, de a szemét így is maradt. Most is voltak lerakva üvegek, rossz szőnyegek, autógumi, de a mennyiség szerencsére töredéke volt a korábbinak.
Az út melletti eldobott fém és műanyagflakonok, zacskók száma is kevesebb, és talán az 50 Ft-os visszaváltási ár tovább csökkenti majd, de még mindig vannak, akik a kocsiból csak úgy kidobják menet közben az ablakon a kiürült tartókat. Furcsa volt felfedezni azt is, hogy a kivezető oldalon jóval kevesebb volt, mint a bevezetőn. Jelzi ezt, hogy bevásárlás után hazafele kerül ki a legtöbb….ami nyilván azt jelzi, hogy a lakosság körében találhatnánk a szemetelőket. De majd alakul ez is. A környezettudatosság kialakítása ugyanolyan kihívás, mint az egészségtudatosságé, vagy a pénzügyié. Dolgozni kell rajta, közösségi összefogással.
25 év alatt, mióta az Igazgyönggyel dolgozunk, sokat változott a társadalmi közeg, sokat változott az én viszonyulásom is, és talán a leszakadás ügyének a beágyazottsága is.
Egyvalami nem változott, vagy, ha voltak is felfele ívelő szakaszok, az utóbbi évek lejtmenete döntően meghatározza: a szegénység, a társadalmi leszakadás, az esélykiegyenlítés mértéke. Mert az maradt, sőt, egyes területein mélyült, romlott a helyzet.
Nem igazán dicsőséges érzés ezt kimondani, hiszen ez ellen dolgozunk, és ez azt jelenti, az eredményessége nulla, vagy inkább mínuszokban mérhető a munkánknak. De ez nem így van, hiszen ahol dolgozunk, ott volt pozitív elmozdulás.. persze ez számosságában alig valami, ha az ország egészét nézzük.
