Címke: generációs szegénység

Sokszor írok ennek a munkának a nehézségeiről, és arról is, mekkora kihívás ebben dolgozni. Inspiráló kihívás, hiszen az ember mindig keresi a hatékonyabb megoldásokat, ugyanakkor erős tükörtartás is, hiszen a kudarcok itt mindig kódolva vannak. Ami talán könnyebbség, hogy egy idő után kezdtek mintázatok előbukkanni, amiben aztán a kiszámítható reakciók megerősítést adtak nekem: lám csak, kezded érteni a problémákat.  Ez a megértés nálam erősen párosult egy önfejlesztéssel, mert nemcsak maga a probléma fedte fel újabb és újabb rétegeit, hanem én magam is egyre több változást éltem meg önmagamban. Le tudtam vetkőzni azt a fajta romantikus elköteleződést, ami az elején engem is megérintett, és aminek a csapdájába sokan beleesnek, ahogy látom. Ez kifele él csak, másoknak szól, egy olyan szerep csupán, amiben nincs sem igazi tudás, sem hitelesség (de önbizalom jóval több, mint pl. bennem.) Az én elköteleződésem a folyamatok megértésén alapul, nekem ez a legfontosabb, ez motivál, a viszonyulások értelmezése és a megoldáskeresésben megalapozódó állandó kétkedés. Míg előbbi mindig a pozitívumokról szól, hiszen így felel meg az áhított képnek, az utóbbiban lehet a negatív dolgokról, a kudarcokról is beszélni. Az előbbihez nem szükséges alázat, az utóbbinál létfeltétel. Az előbbinél csak időszakos kilépés van a komfortzónából, ez utóbbi állandó jelenlétet jelent.

Tovább olvasom

Érdekes kérdést kaptam a minap az egyik riportban. Arról kérdeztek, szerintem mennyire sikerült hatni a munkámmal? Érzésem szerint nem annyira az eredmények voltak ebben a kérdésben a fontosak, hanem az, vajon hagyunk-e valamilyen nyomot a működésünkkel? Valamit, ami változást hozhat... Bár lehet, ezt azért értelmeztem így, mert 63 évesen már az embernek lassan ezzel is számot kell vetnie.  Egy ilyen segítő, esélyteremtő civil szervezet működése egyébként is érdekes. Mert ugye azért dolgozunk, hogy ne legyen ránk szükség. Furcsa ezt így kimondani, de azt hiszem, fontos így is látni. A célok tisztán látásában mindenképp meghatározó. Hiszen nem azért dolgozunk, hogy állásunk legyen, hanem azért, hogy a társadalmi leszakadást mérsékeljük. És ha ezt sikeresen csináljuk, akkor az lesz a vége, hogy nem lesz szükség a munkánkra. Szóval, az igazi motivációnak annak kell lennie, hogy a végén felszámoljuk magunkat. Abszurdnak tűnik, de a hatékonyság mérésében ez egy meghatározó attitűdöt feltételez. És jó is lenne így, ha csak és kizárólag a mi munkánktól, befektetett energiánktól függene, mennyire vagyunk képesek eredményesek lenni ebben a küzdelemben. 

Tovább olvasom

Kicsit talán érdemes képet adni a nyárról, a családok, gyerekek helyzetéről, lehetőségeiről. A nyári szünidő ugyanis nagy, és egyre több családot érintő kihívást jelent.  Ami jó, hogy a környék falvaiban a nyári időszakra is kapnak ebédet a hátrányos helyzetű gyerekek, úgy, mint az iskolaidőben, csak most érte mennek, hazaviszik, és otthon eszik meg. E mellett működik még az un. népkonyhai szolgáltatás is, ami a rászoruló felnőttek ebédjét jelenti. Igénybe is veszik, gyerekek és felnőttek is a lehetőséget. Nagy segítséget jelent ez, de nyilván tipikusan állami ügy-kezelés ez is, mert az okok, ami miatt erre szükség van, a létminimum alatt élő családok helyzetén alapvetően nem változtat. Az okok, legfőképp a tanulatlanság, amiben ott van az alapkészségek megfelelő szintjének és a szakmaszerzésnek az el nem érése, ami aztán a munkavállalói kompetenciák hiányában csúcsosodik ki, kezeletlen maradnak. Ezt persze kezelhetné egy esélykiegyenlítő iskolarendszer, de ez, ami most van, nem az, és ahogy a helyzet kinéz, nem is várható ebben változás.

Tovább olvasom

Amikor a segítő munkába fogtam, pont annyit értettem ebből az egészből, mint bárki más. Vagyis volt egy bennem élő kép, tele sztereotípiákkal. És sokkolt a szegénység látványa, főleg a gyerekek helyzete, Adni akartam, hogy ne nélkülözzenek. Mindent, ami nekem van, aztán, amit mások felajánlottak. Egész gyorsan felépült a kríziskezelés vonala, azt hiszem, ez ma is a legkönnyebb, egy gyors, egyszeri segítség, leginkább azzal, ami másnak már nem kell, ruha, cipő, bútor, háztartási gép, stb… Mert ami fölösleges az egyik oldalon, jó lehet még a másikon.  A másféle krízis, amihez pl. élelmiszer kell, vagy pénz a gyógyszert kiváltani, még mindig egyszerűbb volt. Sokakban megszólal a segítségnyújtási szándék, ha hall a nélkülöző gyerekekről. Karácsonykor főleg, de máskor is. Mert még mindig sokaknál jelen van, hogy jó érzés segíteni valakin, aki bajban van.  Aztán kezdtem érteni, hogy ez nem ilyen egyszerű. Attól, hogy valakinek a szükségletét kielégítjük, még nem vesz más vonalat az élete. Sőt, sokakban megerősödik az, hogy jól van így. Vannak, akiknek nincs, és vannak, akik adnak, és erre lehet építeni. Nem arra kell törekedni, hogy kimásszanak egy lehetetlen helyzetből, hanem arra, hogy elérjék azokat, akiktől lehet adományra, támogatásra számítani. Míg az előzőhöz erőfeszítés kell, az utóbbi mindenképp kényelmesebb. Csak meg kell találni hozzá a partnereket. Az internet kinyitotta ezt a világot, aki ügyesen mozog benne, sokakat elér, és mindig csurran-cseppenhet annyi, ami kiegészíti a kevéske jövedelmet, vagy átsegít egy helyzeten. 

Tovább olvasom

Az Igazgyöngy esélyteremtő munkája lépésről lépésre bővült az évek során. A gyerekekkel végzett munkához először a családgondozás csatlakozott, aztán a közösségfejlesztés, majd a munkahelyteremtés, végül az intézményi együttműködések mellé beépült az ügy-képviselet is.  Most kicsit változtattunk...bár a lényeg maradt. Maradunk a pedagógiai fókuszú esélyteremtő modell mellett, melynek most a 14. évében vagyunk. Ezt az etapot egyébként 20 évre terveztük. Maradunk abban az alapállásban is, hogy a következő generációért dolgozunk, de a mostanival. Vagyis, hogy nem elég a gyerekekre fókuszálni, muszáj a szülőkkel is dolgozni azért, hogy biztosabb hátteret adjanak a gyerekeiknek az életstratégia-váltáshoz. És maradt az is, hogy mivel a gyerekekre fókuszálva próbálunk hatni, így elsősorban a nőkre építünk, bár minden programunk nyitott a férfiak számára is. A nőkön keresztül próbáljuk a hatásokat becsatornázni a családok életébe. Végül maradt az a tőlünk sokat idézett mondat is, hogy nem egy gyerekkel akarunk százat lépni, hanem százzal egyet, ami jelzi, hogy az ügy-képviseletben nem engedjük el a rendszerre hatás elképzelését sem, akkor sem, ha most ebben a pillanatban erre semmi esélyünk nincs.

Tovább olvasom

Most már több mint tizenegy éve működtetünk társadalmi vállalkozást, olyan emberek foglalkoztatásával, akik nem mobilizálhatók, nem szakképzettek, és sokuknak nincs legális munkavállalói tapasztalata sem. Sok küzdelem volt már ebben, és van ma is. Mert a kép, amivel ezen a területen találkoztunk, nagyon távol áll attól, amit a társadalmi leszakadásban élők foglalkoztatásáról gondolnak azok, akik messze élnek tőle, és elméleti alapon, többnyire egy középosztálybeli viszonyulással keresik (és általában meg vannak győződve, hogy tudják is) a megoldást.  Az állami rendszerben ezt teljesen a mára már megszokott önigazolási mintázat szerint megy, sikeres közmunkaprogram, teljes foglalkoztatottság, növekszik az életszínvonal, jól teljesít ebben is Magyarország, mint az egészségügyben, az oktatásban, és minden másban. Erről lepattan minden kritikai megjegyzés, hiszen bizonyára a „dollárbaloldal” finanszírozásával történő hazudozásról van szó, és minimum az ország jövőjét veszélyezteti….

Tovább olvasom

Szép eredményként könyveltük el nemrég, hogy a Fiatal Anyukák Klubjának tagjai egytől egyig ott voltak a szomszédos településen levő iskola szülői értekezletén. Sokan mondhatják most, hogy ez mitől akkora eredmény? Hiszen ez a természetes…hogy a szülő elmegy a gyermeke szülői értekezletére. Az lenne…de nem az.  Nyilván, ha visszanézek a kezdeti időszakra, a korábbi évekre, nekem óriási eredmény, mert látom azt az utat, amin eljutottunk idáig. Mert igen, a szülők (nem ők, akik most így működtek, hanem egy nyolc-tíz évvel ezelőtti szülői generáció) leginkább a “nem együttműködő” típusba tartozott, akik csak akkor mentek be az iskolába, ha “behívatták” őket, vagy, ha nekik volt problémájuk valakivel, legyen az pedagógus, vagy gyerek. Ez utóbbit mindig valami konfliktus előzte meg, tanár-gyerek, vagy gyerek-gyerek között, és sokszor kezelhetetlenül alakultak, hangosan, agresszívan, fenyegetőzőn, a gyerekek esetében pedig gyakran önbíráskodás is történt, aminek mindig volt folytatása az iskolán kívül is.  

Tovább olvasom

Elkészült az éves jelentése az alapítványnak… Szép lett, látványos, és meggyőző. Ahogy nézegettem, elgondolkodtam azon, hogy mennyire nehéz egy ilyenben összefoglalni az eredményeket, eseményeket, de úgy, hogy közben a probléma mélysége, a kudarcok is érezhetők legyenek. Mert így, ha ránézek, úgy tűnik, minden szuper. Nincs benne a küzdés, az, hogy hányszor kell a padlóról felállni, hányszor kell beismerni, hogy alulmaradtunk, hány dolgot kell elengedni, mert képtelenek vagyunk hatni rá.  Persze tudom, ez, nem az a műfaj. Egy ilyen jelentésnek meggyőzően kell mutatnia a munka céljait, értelmét, a hozzáadott értékeket, tömören, számokkal alátámasztva. Nem alkalmas felület arra, hogy a problémát is érthetővé tegye. De akkor jó-e így? Hiteles képet tudunk-e így kommunikálni vele a munkánkról? No persze így is hosszú, mivel minden területről szerettünk volna beszámolni kicsit… és mennyit rágódtunk rajta, hogy tömörebb legyen!

Tovább olvasom

Az első pillanattól látszott a munkánkban, hogy csak közösségfejlesztéssel lehet valamilyen eredményt elérni. Az egyéni kríziskezelés is csak akkor hat megfelelően, közösségi üzenettel megerősített. Ha a közösség is igazságosnak érzi, a szolidaritás érzésével viszonyul hozzá, és nem irigységgel, bántással.  A segítő tevékenységben a kríziskezelés csak eszköz lehet a változásokhoz, és nem cél. Sajnos nagyon sok esetben, sok szervezetnél is, magánszemélynél is célként jelenik meg, így is gondolják jónak, hiszen a segítségnyújtás a céljuk, az adomány rászorulókhoz juttatása. Azt szeretnék, hogy megoldódjon valamilyen krízishelyzet, ami átmenetileg meg is oldódik, de rövidesen újra szükség lesz segítségre, mert az illető élete újratermeli azt.  Ha pedig akkor újra megoldást kap mástól, hamar megerősödik a tanult tehetetlenség, és túlélési stratégia épül fel erre az egészre. 

Tovább olvasom

Mostanában több szakdolgozó kérdezett rá nálam a kihívásokra… Amiben talán a legtöbb változást megéltük, részben a probléma beágyazottságának megértése, részben pedig a társadalmi közeg változása miatt. Amikor elkezdtük, még egyetlen kihívás magasodott elénk: a generációs szegénység, és vele a gyerekszegénység csökkentése, a sokat emlegetett kiút, kitörési pont megtalálása és támogatása. Aztán lassan kiderült, hogy ez sem egy egyszeres kihívás, itt is több szegmensben kell gondolkozni, ami mind más-más stratégiát kíván. Hiszen a lakhatási szegénység kihívásával megküzdeni nem ugyanaz, mint mondjuk az uzsora jelenségével. Vagy az önfenntartási képességek hiányának problémája sem a családon belüli erőszakkal. Folyamatosan újabb és újabb kihívások kerültek elénk, majd egy idő után új területtel szembesültünk, az intézményrendszerrel, amivel egy közös munkakultúra kialakítása nem kisebb kihívás, mint a leszakadó családokkal dolgozni. Hamarosan egy olyan kihívásrendszerben találtam magam, amiből muszáj volt elengedni azokat, amelyekre a legkevésbé tudunk befolyással lenni. Miközben ott vannak azok is, hatnak azok is, de a küzdelem eredményessége nem, vagy alig kimutatható, miközben rengeteg energiát vesz el tőlem is és a csapattól is. 

Tovább olvasom