Nem tudom, hogy a korral jár-e, mármint hogy öregebb, és talán bölcsebb is vagyok, vagy az ügy-képviselet szempontjából folyamatosan nehezedő politikai-társadalmi közeg, de egyre többet agyalok alapvető kérdéseken, a fókuszokon, a stratégián. És persze figyelem a hasonló területen dolgozókat, legyen az állami szféra, egyházi, vagy civil, hogy ők miként viszonyulnak… mert az ugye korántsem biztos, hogy az én megközelítésem a jó.
Az alapvető kérdés az, hogy a közvetlen “célcsoporttal” (nem szeretem túlságosan ezt a szót, ezért tettem idézőjelbe) való munka elégséges-e, vagy ezen túl kellene-e a rendszerrel is foglalkozni?
Akikkel beszélek, jellemzően szinte mindannyian a kiégés tüneteit mutatják. Az állami szférában dolgozók talán leginkább. Évek óta gyűjtögetem az emblematikus mondatokat, melyek a beszélgetésekben elhangzanak: “Mindig azon gondolkodom, van-e értelme a munkánknak? A válaszom pedig az, hogy nincs.” ...
Az előző posztban kezdtem el az egyik központi anyagban olvasottak alapján gondolkodni arról, hogy a mi munkánkban milyen kommunikációs hatások adnak nekünk újabb és újabb kihívást.
A gondolkodásra hívó olvasott meghatározás pedig ez volt: “A hatásos kommunikációs kampányok jól átgondolt, hosszútávú stratégiára épülnek, és a célba vett társadalmi csoportok sajátosságaihoz illesztett formában, több kommunikációs csatornán összehangoltan közvetítenek üzeneteket.”
Azt próbáltam összeszedni, hogy a társadalmi leszakadásban érintettekre milyen célzott kommunikációs hatások irányulnak, melyek gátjai az életstratégiák megváltoztatásának. Először a fogyasztói világ, az ügynökök “felkereső jelleggel” bíró felajánlásairól, rábeszéléseiről írtam, melyeknek pénzügyi tudatosság híján nem bírnak ellenállni, amit a helyi, közösségeken belüli, mélyen rögzült, sajátos értékrend tovább erősít.
Most egy véleményezésre kiküldött központi anyagban olvastam a következőt:
“A hatásos kommunikációs kampányok jól átgondolt, hosszútávú stratégiára épülnek, és a célba vett társadalmi csoportok sajátosságaihoz illesztett formában, több kommunikációs csatornán összehangoltan közvetítenek üzeneteket.”
Elgondolkodtam rajta, mert pontosan tudom, milyen fontos pont ez a munkánkban, és azt is, mennyi más kommunikációs színtér hat még erre az egészre. És azt látom, mások sokkal pontosabb célzásokkal dolgoznak, mint mi. De vajon az-e a jó módszer, az övéké? Mit tudnak jobban, mint mi? Miért hat az erősebben, mint a mienk? Elkezdtem kicsit elemezni magamban ezt az egészet.
Azt hiszem, az alapvető különbség a célokban van. A mi célunk a generációs szegénységben élők életstratégiájának elmozdítása, új utak kiépítésének támogatása, amiben egy tervezhetőbb, kiszámíthatóbb élet körvonalazódhat. Ehhez használjuk a közösségépítést, mert meggyőződésünk, hogy a szegregátumok világából nincs kiút egymás támogatása, közös értékrend nélkül, amit azonban rettentő nehéz összhangba hozni a mélyen rögzült egyéni túlélési stratégiákkal.
Ez a munka, ami mellett elköteleződtem sokat formált és formál ma is rajtam. Most egy kis “sorozatban” összefoglaltam, hogyan változtam a generációs szegénységben élőkkel végzett munka hatására, mi változott bennem azzal, hogy a munkát nem csupán egy segítő tevékenységre korlátoztuk, hanem próbáljuk az állami rendszeren belüli megoldásokat megkeresni, ami ebben az átpolitizált világban nem egyszerű.
És van még egy terület, amit nem jártam körbe, ami szintén az ügy-képviseletet jelenti, de nem az állami rendszerrel, hanem a közvéleménnyel kapcsolatban. Ami persze megint csak nem egyszerű kihívás, mert egyrészt szintén átpolitizált, másrészt nagyon fontos, mert a hozzá kapcsolódó nyilvános kommunikációban a támogató kapcsolatok építését is jelenti. Mondhatjuk úgy, hogy innen tudnak rólunk, itt érjük el a legtöbb embert, hiszen a közösségi média ma fontos információforrás, segít láthatóvá tenni dolgokat. Sok esetben innen tud rólunk a média is, innen indulnak a megkeresések, ami további hatásokat gerjeszt. No meg az is fontos, hogy itt még saját szándéka szerint hangosíthat ki dolgokat az ember.
Meg kellett tanulni ezt is, és felelősséggel jelen lenni benne. Persze ez is könnyebb lenne egy kiszámítható közegben, de ma már semmi sem az. És nagyon kell figyelni arra, hogy az ember ne ártson…hanem ha lehet, inkább javítson az egyre romló helyzeten.
Furcsa lett a világ. Ma nagyon sok folyamat működésének alapvető része a kommunikáció, ami a célok teljesülését kívánja támogatni. Ám a befolyásoló tényezők gyakran eltérítik az irányokat, és mire észrevesszük, már a céljainktól is egyre távolabbra kerülünk. A hitelesség megtartása nagyon nehéz, még az is előfordulhat, hogy a saját magunk által épített csapdába estünk.
Így most egy kicsit kuszának tűnik, de megpróbálom kibontani. Írtam már erről egyébként többször, hogy mennyire nehéz a civileknek jól képviselni azokat az ügyeket, amelyek nem az állam sikertörténetei. A társadalmi leszakadás, a gyermekszegénység ügye kifejezetten ilyen.
Nézzük kicsit részletesebben, területenként. Hol képviseljük az ügyet és milyen célokkal?
A legnehezebb talán elengedni a régi beidegződéseket a szegénység megítélésével és kezelésével kapcsolatban, és tudomásul venni az új tényezőket, melyekre a régi módszerekkel nincs hatás. No meg ott van az is, hogy igazán működő megoldásokat a régiben sem találtunk meg. De kényszeresen ragaszkodunk valamihez, ami a mi szocializációnkon alapul, vagyis...
Egy civil szervezet számára a szervezetfejlesztés elengedhetetlen. Mi is gyúrjuk, folyamatosan. Nemcsak azért, mert elmúltam hatvan, és szeretném megélni még, hogy az Igazgyöngy nélkülem is működjön, hanem azért is, mert közben mindig újabb és újabb területek jönnek elő, amivel foglalkozni kell, amiről tanulnunk kell. Mindezt pedig megfejeli a világ hihetetlen...
Két hónapja posztoltam ezzel a címmel egy blogbejegyzést, akkor a konzervatív oldalhoz tartozó követőimnek feltéve ezt a kérdést, akik azt nehezményezték, hogy miért teszek ki olyan cikkeket az oldalamra, ami véleménynyilvánítás is egyben a rendszerről. Ezzel ugyanis szerintük mélyítem a társadalmi konfliktusokat. Miért nem tudok csendben “csak” segíteni, mert azt...
Sokszor mondják nekem, hogy pesszimista vagyok, meg kiégett, vagy irigy, mert nem hiszem el mások gyors eredményeit, amit az integrációban felmutatnak. De ez egyáltalán nem így van….csupán ennyi év után jól látom a csapdákat, meg azt is, mennyire nem mindegy a probléma mélysége, és ezért nehezen hiszem, hogy valaki egy-két...
Nem tudom, hogy a szegénység problémája miatt érzem kiélezettebben az útkeresést, vagy más miatt, de tény, hogy akár a magunk terepi munkájában keresem a megoldásokat, akár rendszerszinten nézem az állami irányvonalat, nagyon feszítőek az...
