Ebben a munkában a megújulás nélkülözhetetlen. Nem lehet “rutinból” beállni egy-egy beavatkozással, folyton keresni kell, hogyan lehet hatékonyabb, és persze folyamatosan alkalmazkodni kell a változó helyzetekhez. Na igen…a reziliencia képessége. Ami nélkülözhetetlen.
Persze ettől izgalmas ez a munka. A megoldáskereséstől. A kudarcoktól, az apró sikerektől, az állandó újratervezéstől. Ez tartja állandó mozgásban az egészet.
Van, amit elengedünk, van, amihez visszatérünk, kicsit másképp, építve a tapasztalatokra. Legnagyobb kihívás mindig a “hogyan találjunk fogást a problémán?”-kérdéshez kötődik. Mikor úgy látjuk, hogy semmi sem működik. Egyszerűen nem indul el semmi.
Az Igazgyöngyben az egyik alapmondat, hogy a szegénységet teljes társadalmi beágyazottságában értelmezzük és így keressük a megoldásokat is. Ez azt jelenti, hogy egy gyerek problémája mögött ott van a családé, a család története, pozíciója a közösségi hierarchiában, megküzdési képessége, túlélési stratégiája, ami egyénekre bontva és együtt is értelmezendő. A problémáikkal beágyazódnak egy intézményi rendszerbe, és többnyire ugyanazokkal a családokkal akad plusz dolga az óvodának, iskolának, családsegítőnek, gyermekvédelemnek, gyámhivatalnak, rosszabb esetben a rendőrségnek is. Az ingerküszöb azonban mindenhol más, és más a protokoll, a leterhelés, a kiégés, az elvárás. Egy biztos: összehangolt hatásokról nem igazán beszélhetünk.
Pedig megoldás csak így lenne lehetséges. Az Igazgyöngy a kezdetektől együttműködés párti volt, elég hamar kiderült, ha ellenséggé tesszük az intézményrendszer bármelyik elemét, dolgozóját, csak tovább fokozzuk a problémákat, sőt, azokon csattan az ostor, akiken segíteni szeretnénk.
A tételmondatunk, hogy nem egy gyerekekkel akarunk százat lépni, hanem százzal egyet, jelzi a rendszerszintű hatás szándékát. Az egyes gyerek is fontos persze, hiszen sok kicsi sokra megy…de közben azok, akikkel nem történik semmi, az ő hatásuk a tömegességük miatt erősebb marad, és mellette eltörpül a szegénységből kitörők sikerének hatása. Ha a rendszer esélykiegyenlítő lenne, az tömeges hatást eredményezhetne, sok-sok gyereket hozna jobb helyzetbe, és adná meg nekik a kiteljesedés lehetőségét.
Persze az ember nem tud nem figyelni arra, aki kitűnik a többi közül. Még akkor is, ha a kitűnés viszonylagos. Vagyis, nem mindegy, hogy valaki sok jó között kiemelkedő, vagy a sok gyenge között tűnik ki. Látszik ez pontosan egy szegregálódó iskolából jó eredménnyel erősebb középiskolába kerülő gyerekeken, akik aztán az általános iskolai jelesből a kettes szintre csúsznak vissza.
generációs szegénységben élőknél pedig minden azon dolgozik, hogy visszahúzza őket. Azt hiszem, ebben a társadalmi csoportban minden gyermek traumatizált. Nem tudok most egyetlen olyan gyereket sem említeni a kapcsolatrendszerünkben, aki ne sérülne abban a közegben, ahol él. Küzdünk, persze, segítünk, ezer szálon, mégis, sokszor azt érzem, csak kármentést végzünk.
Most egy véleményezésre kiküldött központi anyagban olvastam a következőt:
“A hatásos kommunikációs kampányok jól átgondolt, hosszútávú stratégiára épülnek, és a célba vett társadalmi csoportok sajátosságaihoz illesztett formában, több kommunikációs csatornán összehangoltan közvetítenek üzeneteket.”
Elgondolkodtam rajta, mert pontosan tudom, milyen fontos pont ez a munkánkban, és azt is, mennyi más kommunikációs színtér hat még erre az egészre. És azt látom, mások sokkal pontosabb célzásokkal dolgoznak, mint mi. De vajon az-e a jó módszer, az övéké? Mit tudnak jobban, mint mi? Miért hat az erősebben, mint a mienk? Elkezdtem kicsit elemezni magamban ezt az egészet.
Azt hiszem, az alapvető különbség a célokban van. A mi célunk a generációs szegénységben élők életstratégiájának elmozdítása, új utak kiépítésének támogatása, amiben egy tervezhetőbb, kiszámíthatóbb élet körvonalazódhat. Ehhez használjuk a közösségépítést, mert meggyőződésünk, hogy a szegregátumok világából nincs kiút egymás támogatása, közös értékrend nélkül, amit azonban rettentő nehéz összhangba hozni a mélyen rögzült egyéni túlélési stratégiákkal.
Civil szervezetként, az állam mellett, a társadalmi leszakadás problémájában dolgozni különös kihívás. Ami talán a legfontosabb benne (bár sok szervezet nem ezt az utat választja), annak a hatásrendszernek a megértése és befolyásolása, ami egy irányba viszi a folyamatokat. Abba az irányba, ami kivezethet az átörökített nyomorúság mélységéből.
Mert nem elég pusztán a gyerekkel foglalkozni, hiszen ott van mellette a család, a szülők, nagyszülők generációja, ami más üzenetekkel befolyásolja a gyereket, mint amit az iskolában hall. Az, hogy a tudás érték, és biztos pont lehet egy másfajta életstratégia felépítésében, azt a család itt a legtöbb esetben nem erősíti meg. Mondatok szintjén persze igen, “mondom én is, hogy tanuljon, menjen iskolába, stb.” de ez nem valós hatás. Mert ennél sokkal erősebb lesz a következő lépésnél a “hát mit csináljak vele, nem üthetem agyon…én is megbuktam, mégis itt vagyok, stb.”. Ez épül be, ez a minta, és nem csak a tanuláshoz való viszonyulásban.
Iszonyú gyorsan eltelt. Bár ebben a felgyorsult világban ez az érzés állandósult, rohanunk, dolgozunk, a reggeli “forgószél” effektusnak nevezett jelenség, ami felborítja az előzőleg jól eltervezett tennivalók sorát, az egész napot, hetet meghatározza.
Nincs idő megállni, mert mindig jönnek az újabb megoldásra váró feladatok, és nincs idő már arra sem, hogy egy-egy sikeres problémakezelés után megálljunk, örüljünk kicsit, mert rögtön ott a következő. Ez a hajszoltság határozta meg ezt az évet. És mindig kellett tartalékolni energiát arra is, hogy védekezzünk, állandó készenlétben legyünk egy esetleges támadás esetére, mert az ügy képviselete nehezedett az idén is.
Azt hiszem, mindannyian cipelünk gyermekkorban megélt, akkor ránk ható traumákat. Kinek több van, kinek kevesebb. Nem tudom, van-e olyan ember, akinek nincsenek ilyen dolgai, és ezért minden simán megy neki az életben, tökéletesen dönt minden helyzetben, konfliktusmentes a karrierjében és a szűkebb és tágabb kapcsolataiban is. Én -magamat is ideértve...
Az is egy döntés, hogy egy civil szervezetnek mi a célja. Azok, akik a rendszer működési hézagaiban dolgoznak, kitűzhetik azt célként, hogy segítenek azoknak az embereknek, akik e miatt hátrányt szenvednek, vagy megpróbálnak olyan hatással lenni, ami a rendszer hibáit csökkenti. Lehet dönteni egyik, vagy másik mellett, de lehet mindkettőt...
Furcsa ez a munka… vagy inkább a megítélése. Személyes szempontból is. Mindig van, aki azt mondja, hagyjam abba. Mert szerinte nem érdemes harcolnom, megnyerhetetlennek tartja ezt az egészet, más meg félt, vagy sajnálja az erre fordított energiámat, amit másra is fordíthattam volna, aztán, ahogy a helyzet romlik, vannak akik féltenek...
Egy civil szervezet számára a szervezetfejlesztés elengedhetetlen. Mi is gyúrjuk, folyamatosan. Nemcsak azért, mert elmúltam hatvan, és szeretném megélni még, hogy az Igazgyöngy nélkülem is működjön, hanem azért is, mert közben mindig újabb és újabb területek jönnek elő, amivel foglalkozni kell, amiről tanulnunk kell. Mindezt pedig megfejeli a világ hihetetlen...