Furcsa egy munka ez. Az örömben is mindig ott van a keserűség. A mosoly mögött is ott van a kérdés: miért van erre szükség, miért kell ennek így történnie?
Szóval lehetne mosolyogni, jót teszel, visszacsatolást kapsz, öröm adni, megoldani…. mégis fáj. Mert érzi az ember, hogy méltatlan a helyzet, nem így a normális. Nem így kellene.
Hozzám bújik a kicsi az iskolában, belefúrja a fejét a pulcsimba, olyan közel, ahogy csak bírja, hallom, amint hosszasan szívja be a levegőt, látom, ahogy lehunyja a szemét, közben szorítja a derekam, majd mosolyogva felnéz: neked mindig olyan jó szagod van….
Sokszor mondtam már, hogy szerintem a legtöbb gyerek, aki generációs szegénységben él, traumatizált. Maga a lakhatási szegénység önmagában is előidézi ezt, és akkor még nem beszéltem azokról az átörökített hatásokról, amelyek a családon belüli erőviszonyokban, kommunikációban, szokásokban, viszonyulásokban érik a gyerekeket. A szegénység és annak összes hozadéka kiszámíthatatlanná teszi a gyerekek életét. A bizonytalanság beépül a kis lelkekbe, és meghatározza a működésüket a közösségben, a tanulásukat az iskolában, olyan mentális sérüléseket okozva, ami képes szervi tüneteket is kiváltani.
rsze a traumatizálódás szintje más és más. Mint ahogy az is, melyik gyerek milyen reakciókat produkál. Nagy kihívás, hogy tudunk-e és ha igen, hogyan, hatni rájuk?
Sokan hiszik, hogy a feltételek biztosítása elég, és mindenki él majd a lehetőséggel, hogy kitörjön a nyomorúságból. Sokan hiszik azt is, hogy az intézményrendszernek vannak ilyen funkciói, esélyt adó szerepe, és ez elég, ettől kezdve személyes döntés kérdése minden. De akkor miért nem változik semmi? Miért nem csökken a szegénység? Miért élnek családok, tömegesen, generációk óta szegénységben?
Nyilván azért, mert vannak más tényezők is a történetben, melyeket nem kezel senki, pedig erősebbek, mindennél…
Egy civil szervezeti munkát, ami ilyen sokrétű, mint amit az Igazgyöngy végez, fontos beágyazni a társadalmi közegbe. Mert meggyőződésünk, hogy csak így lehet változást hozó hatást elérni, ha nem „civil zárványt” építünk, hanem ügy-képviseleti szemlélettel, közösen keressük a megoldást az erre hivatott...
Civil szervezetként, az állam mellett, a társadalmi leszakadás problémájában dolgozni különös kihívás. Ami talán a legfontosabb benne (bár sok szervezet nem ezt az utat választja), annak a hatásrendszernek a megértése és befolyásolása, ami egy irányba viszi a folyamatokat. Abba az irányba, ami kivezethet az átörökített nyomorúság mélységéből.
Mert nem elég pusztán a gyerekkel foglalkozni, hiszen ott van mellette a család, a szülők, nagyszülők generációja, ami más üzenetekkel befolyásolja a gyereket, mint amit az iskolában hall. Az, hogy a tudás érték, és biztos pont lehet egy másfajta életstratégia felépítésében, azt a család itt a legtöbb esetben nem erősíti meg. Mondatok szintjén persze igen, “mondom én is, hogy tanuljon, menjen iskolába, stb.” de ez nem valós hatás. Mert ennél sokkal erősebb lesz a következő lépésnél a “hát mit csináljak vele, nem üthetem agyon…én is megbuktam, mégis itt vagyok, stb.”. Ez épül be, ez a minta, és nem csak a tanuláshoz való viszonyulásban.
Tegnap kint voltam Toldon… az alapítványnak itt van a pilotprogramja, a 13. évben vagyunk, az első etapot 20 évre terveztük. Mert a generációs szegénység kialakulása nem egy nemzedéké, a megoldásra is csak hosszú távon van esély. A teljesen értelmetlen egy-két éves projektek csak a pénzt viszik el. Azokat a szocializációs mintákat, amelyeket a családok átörökítenek, és amelyek ott tartják őket, abban a nyomorúságban, amiben a szüleik éltek, nem lehet egy-egy projekttel megszüntetni. Még elmozdítani sem… Ha úgy tűnik, van valamennyi hatás, és véget ér a projekt, a visszarendeződés mindig nagyon gyors.
Azt hiszem, akik ezeket megoldásnak vélték (és vélik is), sosem mentek olyan közel a problémához, hogy megértsék a mélységeit. Magamon pontosan le tudom mérni ezt. Ma már én is nevetek a naivságomon, amikor azt hittem, elég adni, szükségleteket kielégíteni és lehetőséget nyújtani, és hipp-hopp bekövetkezik az attitűdváltás, és hirtelen mindenki önfenntartó, dolgos, pénzbeosztó, tanulni és dolgozni vágyó, a feketezónát elutasító, egészségesen élő, tudatos családtervezéssel bíróvá válik.
Iszonyú gyorsan eltelt. Bár ebben a felgyorsult világban ez az érzés állandósult, rohanunk, dolgozunk, a reggeli “forgószél” effektusnak nevezett jelenség, ami felborítja az előzőleg jól eltervezett tennivalók sorát, az egész napot, hetet meghatározza.
Nincs idő megállni, mert mindig jönnek az újabb megoldásra váró feladatok, és nincs idő már arra sem, hogy egy-egy sikeres problémakezelés után megálljunk, örüljünk kicsit, mert rögtön ott a következő. Ez a hajszoltság határozta meg ezt az évet. És mindig kellett tartalékolni energiát arra is, hogy védekezzünk, állandó készenlétben legyünk egy esetleges támadás esetére, mert az ügy képviselete nehezedett az idén is.
Egészen elképesztő, ahogy végül sikerült… November elején már szerveztük, és az első időszakban nagyon úgy nézett ki, hogy nem tudjuk teljesíteni a karácsonyi segítségkéréseket. Egyharmaddal több kérés jött, ez már időarányosan is látszott, és az első gyűjtések mind jelezték: egyharmaddal kevesebb adomány gyűlik össze.
Aztán jöttek a nehezítő tényezők, a benzin- és rezsiáremelés, ami a működésünket tette drágábbá, az ársapkás élelmiszerek beszerzési korlátai, egészen kétségbeejtő volt a helyzet.
Igazából a szállítások beindulásakor kezdtem reménykedni. A tavalyi partneriskolák mellé újak is jelentkeztek, a végén 17 iskolából kaptunk a gyerekek által összegyűjtött adományt, felajánlást, segítséget. Ezek mindig nagyon szívet melengetők, mert mutatja, vannak iskolák, ahol értik, mindkét oldallal dolgoznunk kell ahhoz, hogy a befogadás erősödjön.
Ha valaki beüti a google-ba, hogy növekszik a sajátos nevelési igényű gyerekek száma, akkor évekre visszamenőleg hasonló tartalmú cikkeket olvashat, szakmai elemzéseket, jelzéseket nemcsak a számadatokról, hanem arról is, hogy kevés a szakember, a forrás, és nem biztosított megfelelően a gyerekek fejlesztése.
Sehol sem egyszerű a helyzet, de a szolgáltatáshiányos leszakadó térségekben, a szegregátumokban, ahol gyakran maguk a szülők is érintettek, ott nagyon erősen látszik a baj. Van olyan szegregált osztály ma, ahol 19 gyerekből 14 integrálható SNI (sajátos nevelési igényű), vagy BTM tanuló. A tanító, aki nem gyógypedagógus, aki mellett nincs fejlesztőpedagógus, pedagógia asszisztens, hogy tudna megfelelni a rá nehezedő elvárásoknak?
Az ünnep előtt minden évben nagyon vegyes érzések kavarognak bennem. Mélységeket és magasságokat élek meg, sokszor teljesen ellentétes érzelmekkel. Ami a végére többnyire elsimul, és a fáradtsággal együtt átmegy valami jó, lezárás-féle érzésbe.
Amikor elindul a karácsonyi kérések áradata, szinte mindig dühöt érzek. Dühös vagyok, mert sokan kérnek, túl sokan ahhoz, hogy azt mondhassam, ez így normális egy országban. Dühös vagyok a nagyon rossz helyesírással megírt üzenetek miatt is, mert őrület, hogy így írnak ma felnőttek, akik általános iskolai képzésben részesültek: “Tisztel biszocság…. én egyedül nevelem 4gyermekem …nagyon szivesen fogadnbánk bármijen segicséget legyen az élelem ruházat stb …” Szemléletesen mutatja így, hogy a társadalmi leszakadás és az oktatás mennyire összefügg.
