Elképesztő bonyolult élethelyzetek között kellene megkeresnünk a kiutat. És már rég nincs az a helyzet, hogy tudjuk, van hova fordulni megoldásért. Lassan már tanácsért sem. Magunk maradtunk, ötletelünk, próbálkozunk, hogy a gyerekek miatt tudjunk valami megoldást találni.
Próbáljuk persze ezt közösen megtalálni azokkal, akik a rendszeren belül ezekért a családokért dolgoznak. De ott meg gyakran a határtartások, egymásra mutogatások, másképp értelmezések zsákutcájába futunk. Tényleg ünnepnek számít, mikor együtt sikerül megoldani valami teljesen esélytelen ügyet. Mert van, hogy sikerül. De ritkán. Túl ritkán.
Ebben a munkában, amit a generációs szegénység ellen viszünk, fontos pillér volt a kezdetektől az együttműködés az intézményrendszerrel. Mert nem egy civil „zárványt” akartunk, hiszen a probléma megoldása szempontjából ez mit sem ér, hanem egy olyan munkakultúrát, amiben mindenki hozzá tudja tenni a magáét, és a hatások egybefésülésével támogathatjuk a változást.
Nemrég egy előadásban fogalmaztam meg, hogy az intézményrendszert együttműködővé tenni nem kisebb kihívás, mint a generációs szegénységben élő családokat.
Gondolhatnák most sokan, hogy miért olyan nehéz ez? Hiszen mi segítünk… a mi civil eszközeinkkel.
Az Igazgyöngyben nemcsak a gyerekekkel, hanem a felnőttekkel is foglalkozunk. Létszükséglet ez, hiszen a gyerekekre irányulhat bármilyen pozitív hatás, annak nagy része eltűnik, ha a család más tartalmakkal tölti meg az életet, mint amit az iskolában tanulnak. Az oka ennek egyszerű: a szülők sem kaptak az iskolától eleget, ők is a családi minta átörökítésével alapozták meg az életüket, ezért ismétlődik újra és újra a generációs szegénység. Ugyanazokkal az életstratégiákkal találkozunk mi is, akik sok családnál már a második generációval dolgozunk.
Tíz évig hittünk abban, hogy az iskolában eleget tudunk hatni. Aztán be kellett látnunk, hogy nem, a generációs szegénységben élő családoknál más munkára is szükség van. Tizenhat éve értelmezzük ezt a hátteret, tárjuk fel az újabb és újabb túlélési stratégiákat, a traumatizáltság okait, és próbáljuk követni a változásokat is, melyek egyre gyorsabban alakítják ezt a közeget is.
Tegnap, ahogy az egyetemi konzultáció során beszélgettünk a hallgatókkal, a társadalmi leszakadás bonyolult problémájáról, egyikük felvette a nők helyzetét, szerepét, hogy mennyire fontos beavatkozási pont lehetne a generációs szegénység megtörésében.
Örültem ennek, mert nagyon egybecsengett a mi álláspontunkkal, hiszen az Igazgyöngy modelljében ők vannak a legfontosabb szerepben. Aztán vitatkoztunk kicsit a hallgatókkal a szokásos felvetésemről: mennyiben kulturális elemek határozzák meg a nők helyzetét, amennyiben romákról van szó, és mennyiben a generációs szegénységben átörökített szocializációs minták? Érdekes kérdés ez mindig, és azt gondolom, ha beszélünk róla, mindig világosabbá válik a probléma megértése is.
Az vitathatatlan tény, hogy minden gyermek tehetséges valamiben. A fejlesztésükhöz nélkülözhetetlen lenne az erre fókuszáló segítség, hogy a legtöbbet hozhassák ki magukból.
A hátrányos helyzetű gyermekek tehetséggondozása téma sok konferencián, vannak az iskolarendszerben is elindított folyamatok erre, mégis úgy érzem, az egész csak arra jó, hogy megint kipipáljunk valamit, mintha minden rendben lenne, itt is, ugyanúgy, mint a jobb társadalmi státuszú gyerekek esetében.
Próbálom mindig megérteni azokat is, akik a döntéseket hozzák. De azt látom, valahogy felborult az egyensúly. Megváltozott az attitűd, ami leginkább abban nyilvánul meg, hogy a hatalom megtartása érdekében belemerevedett a rendszer a tévedhetetlenség álságos és veszélyes állapotába. Mert azt kell, hogy mutassák, mindenben a regnáló hatalom meglátása a jó, az ő döntéseik megkérdőjelezhetetlenek, és már ott tartunk, hogy aki ezt kritizálni meri, az ellenség.
Tudom, ez mindig a hatalom sajátja, de azt is látom, hogy folyamatosan csúsztunk ebben egyre mélyebbre. Mert azért korábban voltak szakmai szempontok…az ember jobban érzett valamiféle szakmaiságot, és abban ugye, legalábbis a normális szakmaiságban benne van az önreflexió képessége is.
Vannak dolgok, ami ellen küzdünk, de a tudáshiány és a szocializáció miatt, még ha eszközökkel segítjük is, nagyon lassú a folyamat, amiben eredményt tudunk felmutatni.
De muszáj mozgatni, nekifutni újra és újra, mert ha hagyjuk, a csírája sem teremtődik meg a változásnak.
Ilyen a szájhigiéné kérdése is. És ennek nem csupán anyagi okai vannak, ha ingyen biztosítjuk, akkor sem tud még tömegesen és tartósan beépülni. Pedig a kellemetlen következményekkel nap, mint nap szembesülnek, mégsem lesz természetes napi rutin a fogmosás.
Több beszélgetésben vettem mostanában részt, ahol a kérdés a bevonódás támogatása volt, a motiváció felébresztése. Nagy kihívás ez, mind a gyerekeknél, mind a felnőtt közösségekben.
Azt tanultuk valamikor, hogy a motivációnak belülről kell jönnie, anyagi dolgokkal, kötelezővé tétellel nem lehet felépíteni. Nos, ezt muszáj megcáfolnom. A generációs szegénységben, a mindennapok túlélésében, az állandó vágyakozásban ugyanis eleinte muszáj a tárgyiasult dolgok motivációs erejére építenünk. Muszáj innen indítani, hogy elmozdulás legyen. Az azonnali “eredmény” megtapasztalásától, tárgyiasult formában.
A gyorsan változó világ kihívások elé állítja az iskolákat. Érezzük mindannyian, hogy valami megváltozott, egyre nehezebb lekötni a gyerekek figyelmét, de nem igazán találjuk meg a megfelelő módszert a gyerekek motiválására.
A rendszerek lassan változnak. Az iskolarendszer is. Van, amitől nem is tudunk megszabadulni, mert az új szemlélet beépülésére nem elég egy kormányzati ciklus, márpedig az új kormány első intézkedései közé tartozott többnyire, hogy törölte azokat a fejlesztéseket, melyeket az előttük levő elindított. Most ugyan két ciklust egyben élünk meg, de itt a leginkább a kerék visszaforgatása jellemző, nem pedig a világhoz igazodó változások támogatása.
A héten egy erősen szegregálódó suliban, az órám előtt bejött pár nagyobb gyerek hozzám a terembe. Párat közülük alsóban tanítottam, érdeklődtek, hogy vagyok, mi újság, kiket tanítok most, stb. Egy fiút nem ismertem, de ő is bekapcsolódott a beszélgetésbe: “én nem járok rajzra… kiiratkoztam.” “És miért?” -kérdeztem. Rántott egyet a vállán: “Mert így megyek haza, már háromkor”. “És mit csinálsz otthon?”- faggattam tovább. “Hát semmit. Pihenek otthon a melegben….”
Beszélgettünk még, ki, mivel tölti az időt, aztán elmentek. Én pedig azóta is sokat gondolkodom azon, hogyan lehetne változtatni az attitűdön, ami ilyenkor, gyerekkorban alapozódik meg, és lesz majd meghatározó felnőttként is. Mert megtapasztaljuk ezt gyakran a családokban, akik generációs szegénységben élnek. Felnőtteknél és gyerekeknél is.
