Hogy mi az, ami érzelmileg legmegterhelőbb ebben a munkában? Számomra a gyerekek helyzete, élete, traumái…a megrendíthetetlen nyomorúság. És nemcsak számomra, azt hiszem, hanem a kollégáim számára is. Hiszen reggelente, a napindító megbeszéléseken, az előző napi tapasztalatokról beszámolva, mindig megtapasztalom ezt. És bármennyire igyekszünk, hogy pozitívan, mosolyogva kezdjünk a napnak, vannak történetek, amelyek ezt nem engedik. Ilyenkor külön erő kell ahhoz, hogy túllendüljünk a dolgon, és nekifogjunk a napnak.
Sokszor nem is kell történet…csak egy-egy mondat, elszólás, ami mögött nekünk ott van maga a problémahalmaz, annak összes hatásával. Lehet, más túl is lépne rajta, de mi nem tudunk. Mert a mondatok mögé látunk. Ilyenkor mindig arra gondolok, mekkora szakadék van a társadalomban. Hogy jobban érthető legyen, írok egy példát. A sárga tus, amit használunk a suliban, valamilyen ok miatt egy idő után megbüdösödik. A minősége marad, csak büdös. Mindig mondjuk a gyerekeknek is, hogy ne lepődjenek meg, ez van, nem tudunk vele mit kezdeni. Az egyik kollégám meséli, hogy megszagolta egy tanítványunk, és megállapította: olyan szaga van, mint a döglött patkánynak.
Én nem tudom, milyen szaga lehet egy döglött patkánynak, és szerintem sokan szintén nem tudják. De ő tudja. Mert találkozik a helyzettel. Másik kollégám hozzáteszi, hogy nála pedig az egyik gyerek, aki szintén megszagolta, azt mondta, a szaga olyan, mint egy osztálytársának. Nem viccből mondta, nem is nevetett rajta senki, csak bólogattak. Hogy tényleg olyan.
Tovább olvasom
