Meg kell, hogy mondjam, nagyon nehezen élem meg azokat a folyamatokat, amelyek az oktatáspolitikában történnek az utóbbi időben. Olyan fókuszátrendeződések ezek, melyek gyökeresen ellentmondanak mindennek, amiért eddig dolgoztam, harcoltam.
Ami miatt én a pályán vagyok, az annak a vágya, ami az első pillanattól fontos volt nekem, mikor beléptem a tanterembe: a gyermekközpontúság, készségfejlesztés, a holisztikus szemlélet és esélyteremtés pedagógiai alapelveinek teljesítése.
Nos, ezek folyamatosan kikerültek a fókuszokból, nem érzem már ezt a rendszert gyermekközpontúnak, fontosabb helyette egy tekintélyelvű, kényszeresen nemzeti hangsúlyú valami, amiből teljesen kiveszett a gyerekek egyéni problémakezelése. Nincs szó szabad gondolkodásra nevelésről sem, a kétkedés képességének fejlesztéséről, a másként gondolkodás támogatásáról sem. Az ismeretátadás a lényeg, a lexikális tudás, és azok a készségek, melyek az életben való boldoguláshoz nélkülözhetetlenek, pl. a szociális készségek, nem kerülnek elő. Az esélyteremtés lehetősége pedig végleg belevész a társadalom kasztosodását támogató oktatási rendszerbe.
Érdekes kérdést kaptam a minap az egyik riportban. Arról kérdeztek, szerintem mennyire sikerült hatni a munkámmal? Érzésem szerint nem annyira az eredmények voltak ebben a kérdésben a fontosak, hanem az, vajon hagyunk-e valamilyen nyomot a működésünkkel? Valamit, ami változást hozhat... Bár lehet, ezt azért értelmeztem így, mert 63 évesen már az embernek lassan ezzel is számot kell vetnie.
Egy ilyen segítő, esélyteremtő civil szervezet működése egyébként is érdekes. Mert ugye azért dolgozunk, hogy ne legyen ránk szükség. Furcsa ezt így kimondani, de azt hiszem, fontos így is látni. A célok tisztán látásában mindenképp meghatározó. Hiszen nem azért dolgozunk, hogy állásunk legyen, hanem azért, hogy a társadalmi leszakadást mérsékeljük. És ha ezt sikeresen csináljuk, akkor az lesz a vége, hogy nem lesz szükség a munkánkra.
Szóval, az igazi motivációnak annak kell lennie, hogy a végén felszámoljuk magunkat. Abszurdnak tűnik, de a hatékonyság mérésében ez egy meghatározó attitűdöt feltételez. És jó is lenne így, ha csak és kizárólag a mi munkánktól, befektetett energiánktól függene, mennyire vagyunk képesek eredményesek lenni ebben a küzdelemben.
Furcsa ez. Miközben egyre nagyobb indulat feszül a vendégmunkások körül, és sokan felvetik a hazai foglalkoztatás gondjait is, pl. a nyugatra vándorló hazai munkaerő, vagy a közmunkaprogramban vegetáló emberek kérdését, az embernek az az érzése, mintha nem ismernék fel: egy folyamat vezetett idáig.
A folyamat pedig nem most kezdődött, voltak benne kezeletlen helyzetek generációk óta, aztán tevődtek rá újabbak, rossz döntésekkel, és most, mikor az egész problémát már valamelyik szegmensében mindenki érzi, sokan most kezdenek el gondolkodni a helyzeten.
Persze nem mindenki, van, aki még most is kényszeresen bizonygatja, hogy teljes körű a foglalkoztatás, tömegesen jönnek vissza az átmenetileg külföldre költözött családok, vagy, hogy a szakképzés is tökéletesen betölti a funkcióját. A külföldi munkaerő pedig csak azért kell, mert ekkora gazdasági fejlődést, amiben ma vagyunk, ezt a tempót nem lehet már másképp áthidalni, még, ha a kormány dolgozik is rajta, de átmenetileg nincs jobb megoldás.
Amikor az ember a generációs szegénység megtöréséért nemcsak a gyerekekkel, hanem a felnőttekkel is dolgozik, rájön olyan pontokra, amelyek furcsán rögzültek, és sok mindent meghatároznak az életben.
Persze mindig mérlegelem azt is, mennyire a társadalmi leszakadás sajátossága egy-egy felismerés, és sokszor kell azt mondanom, jelen van ez mindenhol, de talán jobban halmozódik azon a terepen, ahol dolgozunk.
Ezeket a felismeréseket először talán akkor rögzítettem, mikor a társadalmi vállalkozásunkban a szülők foglalkoztatásába kezdtünk. Kezdtem kigyűjteni a kudarcos esetek után azokat a viszonyulásokat, amelyek konfliktushoz vezettek, gyakran felmondáshoz is. Próbáltunk persze az új munkatársakkal olyan szabályrendszert kialakítani, amelyben ezek a kockázatok kiküszöbölhetők, de ez is sok tényezőtől függött. Részben azoktól, akiket felvettünk dolgozni, az ő egyéni problématérképüktől, és részben azoknak a kollégáknak a tudásától, attitűdjétől is, akik feladata a munka szervezése, irányítása, a munkatársak fejlesztése volt.
Azt hiszem, valahol itt van a legfontosabb beavatkozási pont a generációs szegénységben. Az ismétlődő körökben, ahol ugyanazzal az életstratégiával, értékrenddel, életmóddal találkozhatunk. Vagyis azzal, amit a család átad a következő generációnak.
Erre kellene hatni, és ez a legnehezebb. Aki nem ismeri közelről, nyilván azt gondolhatja, az iskola elég…. aki tanul, az másképp gondolkodik majd. Az majd más életstratégiát épít.
De sajnos ez nem ilyen egyszerű. A tanulást megakasztja a család, kinél, mikor… Van, akivel elindulni is nehezebb, más nagy reményekkel indul, aztán lassan kialszik, átveszi a helyét más. Hány ígéretesnek tűnő, jól induló gyerek esett vissza az évek alatt a környezetünkben! Sokáig azt hittem, ha a középiskola feléig eljut valaki, motiváltan, eredményesen, már nem lehet baj. De sajnos megdőlt ez is… hányszor kellett kimondanunk: ennyi volt. Ennyi volt a remény, a hit, az akarat, elengedte az esélyt, pedig már csak egy lépésnyire volt, mert valami fontosabb lett, valami, ami a családban “úgy szokott lenni”, ami ott tartotta, nem engedte lépni, nem engedte más lenni. Ami erősebb volt nálunk.
Minden hónap első hétfőjén van egy olyan megbeszélésünk, amin minden fejlesztést végző munkatárs jelen van, és számba vesszük az előző hónap munkáját, kis előretekintéssel a következőre.
Fontos ez, mert a szerteágazó területen dolgozva kell, hogy mindenki lássa kicsit a másikét is. Mert így tudjuk a hatásokat egy irányba rendezni, és így értjük meg, mennyi tényező van egy-egy tünet, esemény mögött. Így látjuk, mit, hol kell megerősíteni, visszafogni, támogatni, hogyan tudunk a legjobban hatni, egymás segítésével is.
Miközben a területek vezetői beszámolnak, én jegyzetelek. Mindig rácsodálkozom a végén: mennyi munka! Mennyi számadat, esemény, segítségnyújtás, fejlesztés…és tudom, hogy ebben nincs is benne minden, mert képtelenség lenne követni a telefonokat, messengereket, emaileket, melyek mentén megoldódnak ügyek, a megoldás felé mozdulnak el lehetetlennek tűnő helyzetek.
Olyan érdekes ennek a munkának az érzelmi vetülete. Nemcsak ránk nézve, hanem azokra nézve is, akiken segíteni szeretnénk.
Írtam már többször arról hogy milyen nehéz a paternalista viszonyt partnerivé alakítani egy olyan társadalmi csoportban, ahol generációk óta ez működik, ez öröklődik át. És azt is látom, hogy errefelé megyünk nemcsak a társadalmi leszakadásban érintetteknél, a cél az, hogy tudja mindenki, hol a helye, és ne várjon el mást, mint amire társadalmi pozíciója predesztinálja.
A tudás, hatalom. Régi mondás, de azt is látni, hogy a hatalomhoz gyakran nem kell tudás. Egyre inkább érzek egy torzulást a pozíciókban, vagyis, hogy a tudásnál előbbre való pl. a lojalitás a feljebb valókhoz, és félelmetes látni ebben a viszonyulások változását. Néha már félek belegondolni, mi lesz ennek a vége.
Valaki azt mondta nekem a múltkor, nem tartok-e attól, hogy ezzel a munkánkat kihangosító kommunikációval meg is nyugtatom a problémától távol élőket, hogy nekik nincs dolguk ezzel, hiszen itt vagyok én, a terepen, és megoldom a gondokat, leveszem ezt a terhet a vállukról. Nos, ez a kockázat bevallom, még nem...
Mivel a generációs szegénység csökkentésén dolgozunk, a terepen, így nagyon sok olyan dolgot látunk, tapasztalunk, melyek az elmélet szintjén fel sem merülnek, és azok sem számolnak vele, akik tisztes távolságból próbálják megtalálni a...
Nem tudom, hogy a szegénység problémája miatt érzem kiélezettebben az útkeresést, vagy más miatt, de tény, hogy akár a magunk terepi munkájában keresem a megoldásokat, akár rendszerszinten nézem az állami irányvonalat, nagyon feszítőek az...
