Pár napig aggódva figyeltük a híreket, tényleg eltűnt-e egy ember a kis faluban, ahol dolgozunk. Ahol persze mindenki ismer mindenkit, és semmi sem tud titokban maradni pár napnál tovább.
Eltűnt már máskor is, néha hónapokra is, mióta itt dolgozunk, de akkor volt némi sejtésünk, hogy hol van, és egyáltalán, tudtunk arról, hogy készül a fiaihoz. De most ez nem tűnt valószínűnek, mert nincs kihez mennie, legalábbis tudomásunk szerint.
Mára már kiderült, hogy megvan, a faluban bujkál, talán valami vitás ügye is volt, talán meg is verték, de egyelőre nem látjuk tisztán, mi történt, sem mi, sem a rendőrség. Mikor előkerült, nem volt partner a probléma tisztázásban, inkább megint sietve elvonult, miközben láthatóan legyengült, és a verés nyomait is magán viseli. Elzárkózott és megint a rejtőzködést választotta.
Írtam már többször is arról, mennyire nehéz beismerni, ha nem tudunk hatni, micsoda küzdelem elfogadni, hogy nem lehet mindenkit megmenteni. Pedig el kellene tudni fogadni ezt, hiszen nem tudunk helyettük élni, helyettük gyereket nevelni, megélhetést biztosítani, és ha semmilyen módon nem megy a partnerré tevés, akkor magunk miatt meg kellene tudni élni az elengedést is.
Ami persze nem megy. És ha valaki azt gondolja, messziről, hogy ilyen nincs, mindenre van megoldás, azt kell, hogy mondjam, vannak helyzetek, mikor ezt nem látni. Leginkább ott - és erről is írtam már többször - ahol az integrálható értelmi fogyatékosság széles skáláján helyezett el valakit a rendszer gyerekkorában, majd az általános iskola elvégzése után hirtelen elfelejtődik, hogy a döntési, életvezetési képességekkel bármi gond lenne. Innentől nincs segítség, tanácsadás, semmi. Él az illető ahogy tud.
Mióta dolgozunk a generációs szegénységben élő családokkal, azóta próbálom megérteni ezt is. Bevallom, sokat változott ebben a véleményem, korábban erről is azt hittem, hogy jobb a gyerekeknek, ha nem abban a családban nőnek fel, ahol nyilvánvalóan nincsenek ehhez meg a megfelelő...
A szeptember mindig nagyon nehéz. Idő kell, mire visszarázódnak a gyerekek az iskolába, mire képesek azok között a szabályok között működni, amit vagy a rendszer ír elő, vagy mi alkotunk meg, sok esetben velük együtt, közösen. A pedagógusnak nálunk ilyenkor a legnagyobb feladata tudatosítani a kereteket, amelyek között a gyerekekre...
Egyre reménytelenebbnek látom a helyzetet. Az iskola eszköztelenné válik. A szülő meg örül, ha a nap egy részére megszabadul a gyerekétől. A gyerek pedig? Nos, ő próbál igazodni. De képtelen. Keres hát túlélési stratégiákat, összerakja azokból a mintákból, amit elér. Ezek pedig sötét képet...
A hét oktatási híre volt, hogy a pedagógusoktól többet vár el az államtitkár asszony, vagyis nem ő, hanem a társadalom, ahogy az interjúban fogalmazott. Mert már volt béremelés, de a helyzet nem sokat változott, az oktatás színvonala nem nőtt. És ez így nem jól...
