Az előző blogbeírásban azt próbáltam kicsit körüljárni, hogyan hatott rám a szegregátumban végzett munka, hogyan ismertem fel az összefüggéseket, csapdákat, milyen fontos volt ehhez a folyamatos önreflexió, és mindennek hatására milyen változások történtek és történnek bennem.
Most egy kicsit arról írnék, ami a terepen kívül van, de meghatározza azt is, ami ott történik, és ezért nem tudom függetleníteni én sem magam tőle. Ez pedig a közeg, amibe ez az egész probléma beágyazódik. Két nagy területe van, amelyek persze szintén összefüggenek, a mindenkori állami intézményrendszer, ami politikai meghatározottságú és a közvélemény, melyet a politika egyre markénsabbanl formál.
Sok civil szervezet gondolkodik úgy, hogy ezzel nincs dolga, az alapszabályok is rögzítik, a civil szervezet nem végezhet pártpolitikai munkát, ami nagyon helyes, bár mindenkire egyformán vonatkozna. Nincs is probléma azokkal a civil szervezeti tevékenységekkel, melyek nem az állam működési hézagaiban szerveződnek, hanem pl. a sport, a hagyományőrzés terén, ők most szerencsésnek is mondhatják magukat, hiszen a két dolog elég meghatározó “nemzeti” értékként jelenik meg a döntéshozók értékrendjében. No és ott a kultúra, ez azért már nem ilyen egyszerű, mert ebbe sok minden beleférhet, itt már erősen megjelenik a politikai megítélés, ami aztán a működés támogatásában vagy ellehetetlenítésében ölt testet.
Ám van egy sor olyan terület, a természetvédelemtől az alapvető emberi jogok érvényesülésén át a társadalmi leszakadásig, amiben azért dolgoznak a civilek, mert a rendszer nem képes megfelelő megoldásokat adni, és a folyamatok állami kezelése egyre kilátástalanabb helyzet fele tol mindent. Mindez persze a szakpolitika területéhez tartozna, és ha figyelne rá a mindenkor regnáló hatalom, biztosan pozitív hatással lenne, esetünkben pl. a rendszer esélykiegyenlítőbbé tételére.
De miért nem ilyen egyszerű a képlet? Nos, azért nem, mert ma már nem beszélhetünk szakpolitikáról, mindent beszívott és átszínezett a pártpolitika. Ha bármilyen kritikát fogalmazol meg a rendszer működésével kapcsolatban, az szembe megy a kormány tudatosan épített siker-kommunikációjával. Amiben sosem esik szó azokról a problémákról, melyekkel találkozhatunk nap, mint nap. A hírfolyamok markánsan kettéváltak, a kormányzati média mindent csodásra fest, az ellenzéki pedig csak a problémákról beszél. Két világ, egy országban.
Akik pedig a mindenki számára elérhető médiát tekintik mindenek felettinek, annak hisznek. Akik a másik oldalt is elérik, vagy dühösek, vagy nem értik, mi a helyzet, ki hazudik, hol van az igazság?
És persze ez levetül a civil szervezetekre: “ha kritikát fogalmazol meg, ellenünk vagy”-mondja ki az ítéletet a regnáló hatalom, és azonnal besorol az ellenség (sorosbérenc, hazaáruló, külföldről bábként mozgatott, stb.) kategóriába. “Ha kritikát fogalmazol meg, akkor velünk vagy!”-gondolják az ellenzéki pártok, és igyekeznek a magukénak tudni a civil szervezetet.
A média pedig kihasznál mindent, hogy az érdekeknek megfelelő képet hangosítsa ki, azok számára, akiket ezzel is befolyásolni kíván.
Nos, ez is egy erős tanulási folyamat volt nálam. A viszonyulás a mindenkori rendszerhez. Ennek a blognak az élete (elképesztő, hogy még mindig írom, 2009 óta) még a liberális kormány idején kezdődött. A civil szervezeti munkám persze nem ekkor, hanem még 1999-ben, de ekkor jött a felkérés a blogírásra, addig csupán a megkeresések, riportok, szakmai publikációk vitték a nyilvánosság elé, mit csinálunk, milyen kihívásokkal küzdünk.
A blog műfaja pedig kedvezett annak, hogy médiabefolyásolástól függetlenül, saját látószögemből tárjam a nyilvánosság elé kezdetben a megtapasztalásaimat, később a felismeréseimet, vívódásaimat. A vezérfonal mindig a hitelesség volt, megmutatni, mi a helyzet valójában. Érzelmi érintettséggel természetesen, ember legyen a talpán, aki ezt a munkát érzelem nélkül tudja csinálni. Gyakran öntött el az elkeseredés, a düh, konfliktusok sorába kellett beleállnom az ügy-képviselet miatt.
Mert lassan, a terepi munka mellett, épp a nyilvánosság előtt felvállalt tapasztalatok nyomán az esélyteremtő munka ügy-képviseletté is vált. Ez egy fontos felismerés volt számomra, még, ha az idejét pontosan nem is tudom meghatározni. E nélkül maradnánk civil zárvány, ahogy szoktam mondani, a szervezet karrierje a szakirodalmi lábjegyzet szintjéig jutna, az ezredik “jó gyakorlatig”, ami marad egy emlék, a rendszerre hatással nem bíró sokadik próbálkozás.
De mit is akarok? Egy ilyen kis szervezet hogyan bírna hatni a rendszerre? Soros György milliárdjai sem hoztak policy szintű változást… pedig sok civil szervezet tudott ebből működni, hálózatosodni.
Sokan mondják, nincs mit tenni, úgyis lepattan minden próbálkozás, a politikát sosem fogja érdekelni a társadalmi leszakadásban élők problémája. A regnálóknak nem fontosak, pontosan kézben tartják őket annyira, hogy melléjük húzzák az x-et, az ellenzék meg még ígéret szinten sem tudja felvenni a palettára, mert a téma (hála a folyamatos hibáztatásnak, gyűlöletkeltésnek) nem szavazatszedő. Biztos jövőképet velük kapcsolatban senki sem vázol, mivel gazdasági szinten sem tekintik őket tételnek, aki hatalmon van, vagy hatalomra kerül, annak nem ebben a társadalmi csoportban kell megerősíteni a pozícióját, hanem támogatni azt, ami minden tekintetben erős bázisa lehet. A nyomorúság folyton ismétlődő körének megtöréséhez pedig nagyon sok forrás, idő, türelem kellene. Az meg senkinek sincs elég a hatalomért folytatott harcban.
No, de nem írtam semmit még arról, hogy ez az ügy-képviselet hogyan hatott rám. Eleinte a düh uralt. Kimondtam mindent, úgy, ahogy gondoltam, sőt kissé elragadott az írásban a kisarkítása a dolgoknak, a hatásvadászat.. De hamar rájöttem, hogy ez nem én vagyok, hiába mutat ebbe az irányba a világ, amiben az érdeklődés felkeltésének és ott-tartásának folyamata, ahogy mostanában mondják, a kattintás, felülír mindent.
Aztán változott a helyzet. Azt vettem észre, hogy a dolgok kimondása sem lett veszélytelen, és ebben legalább annyi tipródást éltem meg, és élek meg ma is, mint a terepi munka során. Nem szívesen beszélek ezekről, talán majd egyszer, annyit szoktam mondani, elég határozottan megmutatták nekem is a határokat, hogy meddig mehetek el. Azt hiszem, eddig mindig elmegyek, de nem lépem át. Nem tehetem, mert túl sokan függenek tőlem, akiket nem veszélyeztethetek a személyes indulataim mentén történő kommunikációval.
Van, aki ezt kollaborációnak hívja. Nekem nem az. És nem is a lelkiismeretem megnyugtatása. Sokkal inkább felelősség. Az ügy iránt. Amit meg kell próbálni képviselni minden politikai színezet nélkül, úgy, hogy a benne élők ne sérüljenek. Úgy, hogy mindig megtalálja az ember azokat a réseket, utakat, ahol előrelépés, elmozdulás lehet.
Ha nem így tennék, azt hiszem, már nem lenne az Igazgyöngy.
Az egészben persze benne van a személyiségem is. Próbáltam a Jeanne d’ Arc-típusú szerepet is. Még azt sem mondhatom, hogy ebben kényelmetlenül éreztem magam, ez is egy csapda ám, ebben is könnyen megdicsőül az ember…. De abban, amiben dolgozom, nem ez volt a legmegfelelőbb, főleg a helyi kapcsolatépítésben ártott, és ezt az egészet nem lehet helyi társadalmi beágyazottság nélkül csinálni. És én azt hiszem, sokkal inkább megoldás-, mintsem konfliktuskereső személyiség vagyok. Nincsenek eszközeim sem a támadásra, sokszor a védekezésre sem. Mindig is a mediáláshoz kötődtem.
Persze minden szerepre szükség van a változáshoz, de fontos, hogy az ember mindig mérlegelje, mivel tud a legjobban hatni, ami még őt sem őrli fel.
Azt hiszem, a munkám legnagyobb kihívása itt van, az ügy-képviseletben, a policy-szintű hatás keresésében. Kötéltánc, elképesztő hatások rendszerében. A kompromisszumok és a dühök között lavírozva. Értelmezve a változásokat. Nemcsak körülöttem, hanem bennem is. Állni a támadásokat. Beleérezni mindig magam a másik helyzetébe. Nyugodtnak maradni. Figyelni. Keresni mindig a kiutat ebben a rendkívül kuszán szerveződő világban.
Közben tartani, megtartani azokat az értékeket, amivel elkezdtem ezt az egészet. Az etikus, átlátható, jobbítani akaró, empatikus attitűdöt, amiben a kritikának helye van. Önmagammal szemben is.