Kategória: Kategória

Amikor az ember a generációs szegénység megtöréséért nemcsak a gyerekekkel, hanem a felnőttekkel is dolgozik, rájön olyan pontokra, amelyek furcsán rögzültek, és sok mindent meghatároznak az életben. Persze mindig mérlegelem azt is, mennyire a társadalmi leszakadás sajátossága egy-egy felismerés, és sokszor kell azt mondanom, jelen van ez mindenhol, de talán jobban halmozódik azon a terepen, ahol dolgozunk.  Ezeket a felismeréseket először talán akkor rögzítettem, mikor a társadalmi vállalkozásunkban a szülők foglalkoztatásába kezdtünk. Kezdtem kigyűjteni a kudarcos esetek után azokat a viszonyulásokat, amelyek konfliktushoz vezettek, gyakran felmondáshoz is. Próbáltunk persze az új munkatársakkal olyan szabályrendszert kialakítani, amelyben ezek a kockázatok kiküszöbölhetők, de ez is sok tényezőtől függött. Részben azoktól, akiket felvettünk dolgozni, az ő egyéni problématérképüktől, és részben azoknak a kollégáknak a tudásától, attitűdjétől is, akik feladata a munka szervezése, irányítása, a munkatársak fejlesztése volt.

Tovább olvasom

Kicsit talán érdemes képet adni a nyárról, a családok, gyerekek helyzetéről, lehetőségeiről. A nyári szünidő ugyanis nagy, és egyre több családot érintő kihívást jelent.  Ami jó, hogy a környék falvaiban a nyári időszakra is kapnak ebédet a hátrányos helyzetű gyerekek, úgy, mint az iskolaidőben, csak most érte mennek, hazaviszik, és otthon eszik meg. E mellett működik még az un. népkonyhai szolgáltatás is, ami a rászoruló felnőttek ebédjét jelenti. Igénybe is veszik, gyerekek és felnőttek is a lehetőséget. Nagy segítséget jelent ez, de nyilván tipikusan állami ügy-kezelés ez is, mert az okok, ami miatt erre szükség van, a létminimum alatt élő családok helyzetén alapvetően nem változtat. Az okok, legfőképp a tanulatlanság, amiben ott van az alapkészségek megfelelő szintjének és a szakmaszerzésnek az el nem érése, ami aztán a munkavállalói kompetenciák hiányában csúcsosodik ki, kezeletlen maradnak. Ezt persze kezelhetné egy esélykiegyenlítő iskolarendszer, de ez, ami most van, nem az, és ahogy a helyzet kinéz, nem is várható ebben változás.

Tovább olvasom

Próbálom már jó ideje megérteni, mi, miért történik körülöttünk. Próbálom ezt nagyobb távlatokban is nézni, hiszen az egész pályafutásom a társadalmi leszakadás elleni munkában telt, még, ha az elején nem is ennyire tudatosan, és csak a pedagógiára koncentrálva. A felismerés, hogy ez az egész mennyire bonyolult, és mi minden hat rá, folyamatos tanulás volt, és az ma is. Azt gyakran mondom, hogy  mindenkinek, aki emberekkel foglalkozik, el kellene tölteni legalább egy évet a szegregátumok világában, mert itt nagyon átértékelődik minden az emberben, tudásról, magabiztosságról, hatásokról. Itt hamar megtapasztalja a tehetetlenség bénító érzését, ugyanakkor sokszorosára nő a késztetés is, hogy próbáljon tenni valamit. Bár nem vagyok abban biztos, hogy ez mindenkire úgy hatna, mint rám, hiszen ehhez kell önreflexió is, no meg némi önazonosságra törekvés. Mert ha valaki úgy vesz ebben részt, hogy a történet leginkább róla szól, az kényszeres önigazolásba csúszik, csak a sikerekről beszél, mert attól fél, ha bevallja, mennyire nehéz és kudarcokkal teli ez a munka, akkor az ő nimbusza sérül. Vagy lehet, csupán annyira hisz a maga igazában, hogy ezt nem is tudatosan csinálja…bár e mögött is ott lehet valami elcsúszás, amivel érdemes lenne szembenézni.

Tovább olvasom

Az Igazgyöngy tevékenysége egy művészeti iskolából indulva vált komplex esélyteremtő munkává. A folyamatos bővülés egyre tudatosabb tervezéssel párosult, amiben bizonyos területek maradtak a tanévhez igazodva, mások, természetszerűleg a gazdasági év ritmusában működnek. Ez a kettős vonal sokáig párhuzamos tervezéseket is okozott, sokszor felesleges körökkel.  Aztán hoztunk egy döntést, és a szakmai munkát minden területen a tanév rendjéhez igazítottuk, a gazdasági zárásokat persze, amiben szükséges, megtartva, de a tervezés minden elemében az augusztus vége lett a meghatározó. Bár a nyár mindig más kicsit, erről azért külön szempontok szerint kell gondoskodnunk, hiszen pl. a nyári táborok, a diákmunka speciálisan ilyenkor jelenik meg, a mezőgazdasági rész is hordoz szezonális feladatokat, és ilyenkor van a szabadságolási időszak is. Így aztán van egy szeptembertől június végéig terjedő időszak, aztán a következő etap a nyári, júliustól-augusztus közepéig, és augusztus második felében már tisztán a következő év tervezése a meghatározó. Június végével zárunk tehát, szakmai és hatékonyságmérési szemlélettel, ami persze magával hozza a pénzügyi területek egyébként folyamatos áttekintését is. 

Tovább olvasom

Amikor a segítő munkába fogtam, pont annyit értettem ebből az egészből, mint bárki más. Vagyis volt egy bennem élő kép, tele sztereotípiákkal. És sokkolt a szegénység látványa, főleg a gyerekek helyzete, Adni akartam, hogy ne nélkülözzenek. Mindent, ami nekem van, aztán, amit mások felajánlottak. Egész gyorsan felépült a kríziskezelés vonala, azt hiszem, ez ma is a legkönnyebb, egy gyors, egyszeri segítség, leginkább azzal, ami másnak már nem kell, ruha, cipő, bútor, háztartási gép, stb… Mert ami fölösleges az egyik oldalon, jó lehet még a másikon.  A másféle krízis, amihez pl. élelmiszer kell, vagy pénz a gyógyszert kiváltani, még mindig egyszerűbb volt. Sokakban megszólal a segítségnyújtási szándék, ha hall a nélkülöző gyerekekről. Karácsonykor főleg, de máskor is. Mert még mindig sokaknál jelen van, hogy jó érzés segíteni valakin, aki bajban van.  Aztán kezdtem érteni, hogy ez nem ilyen egyszerű. Attól, hogy valakinek a szükségletét kielégítjük, még nem vesz más vonalat az élete. Sőt, sokakban megerősödik az, hogy jól van így. Vannak, akiknek nincs, és vannak, akik adnak, és erre lehet építeni. Nem arra kell törekedni, hogy kimásszanak egy lehetetlen helyzetből, hanem arra, hogy elérjék azokat, akiktől lehet adományra, támogatásra számítani. Míg az előzőhöz erőfeszítés kell, az utóbbi mindenképp kényelmesebb. Csak meg kell találni hozzá a partnereket. Az internet kinyitotta ezt a világot, aki ügyesen mozog benne, sokakat elér, és mindig csurran-cseppenhet annyi, ami kiegészíti a kevéske jövedelmet, vagy átsegít egy helyzeten. 

Tovább olvasom

Az Igazgyöngy esélyteremtő munkája lépésről lépésre bővült az évek során. A gyerekekkel végzett munkához először a családgondozás csatlakozott, aztán a közösségfejlesztés, majd a munkahelyteremtés, végül az intézményi együttműködések mellé beépült az ügy-képviselet is.  Most kicsit változtattunk...bár a lényeg maradt. Maradunk a pedagógiai fókuszú esélyteremtő modell mellett, melynek most a 14. évében vagyunk. Ezt az etapot egyébként 20 évre terveztük. Maradunk abban az alapállásban is, hogy a következő generációért dolgozunk, de a mostanival. Vagyis, hogy nem elég a gyerekekre fókuszálni, muszáj a szülőkkel is dolgozni azért, hogy biztosabb hátteret adjanak a gyerekeiknek az életstratégia-váltáshoz. És maradt az is, hogy mivel a gyerekekre fókuszálva próbálunk hatni, így elsősorban a nőkre építünk, bár minden programunk nyitott a férfiak számára is. A nőkön keresztül próbáljuk a hatásokat becsatornázni a családok életébe. Végül maradt az a tőlünk sokat idézett mondat is, hogy nem egy gyerekkel akarunk százat lépni, hanem százzal egyet, ami jelzi, hogy az ügy-képviseletben nem engedjük el a rendszerre hatás elképzelését sem, akkor sem, ha most ebben a pillanatban erre semmi esélyünk nincs.

Tovább olvasom

Most már több mint tizenegy éve működtetünk társadalmi vállalkozást, olyan emberek foglalkoztatásával, akik nem mobilizálhatók, nem szakképzettek, és sokuknak nincs legális munkavállalói tapasztalata sem. Sok küzdelem volt már ebben, és van ma is. Mert a kép, amivel ezen a területen találkoztunk, nagyon távol áll attól, amit a társadalmi leszakadásban élők foglalkoztatásáról gondolnak azok, akik messze élnek tőle, és elméleti alapon, többnyire egy középosztálybeli viszonyulással keresik (és általában meg vannak győződve, hogy tudják is) a megoldást.  Az állami rendszerben ezt teljesen a mára már megszokott önigazolási mintázat szerint megy, sikeres közmunkaprogram, teljes foglalkoztatottság, növekszik az életszínvonal, jól teljesít ebben is Magyarország, mint az egészségügyben, az oktatásban, és minden másban. Erről lepattan minden kritikai megjegyzés, hiszen bizonyára a „dollárbaloldal” finanszírozásával történő hazudozásról van szó, és minimum az ország jövőjét veszélyezteti….

Tovább olvasom

Szép eredményként könyveltük el nemrég, hogy a Fiatal Anyukák Klubjának tagjai egytől egyig ott voltak a szomszédos településen levő iskola szülői értekezletén. Sokan mondhatják most, hogy ez mitől akkora eredmény? Hiszen ez a természetes…hogy a szülő elmegy a gyermeke szülői értekezletére. Az lenne…de nem az.  Nyilván, ha visszanézek a kezdeti időszakra, a korábbi évekre, nekem óriási eredmény, mert látom azt az utat, amin eljutottunk idáig. Mert igen, a szülők (nem ők, akik most így működtek, hanem egy nyolc-tíz évvel ezelőtti szülői generáció) leginkább a “nem együttműködő” típusba tartozott, akik csak akkor mentek be az iskolába, ha “behívatták” őket, vagy, ha nekik volt problémájuk valakivel, legyen az pedagógus, vagy gyerek. Ez utóbbit mindig valami konfliktus előzte meg, tanár-gyerek, vagy gyerek-gyerek között, és sokszor kezelhetetlenül alakultak, hangosan, agresszívan, fenyegetőzőn, a gyerekek esetében pedig gyakran önbíráskodás is történt, aminek mindig volt folytatása az iskolán kívül is.  

Tovább olvasom

Ezt a napot sok szempontból meg lehet közelíteni. Lehet örömködni, és szomorkodni is. Lehet a felelősségeket hangoztatni, család-oktatás-gyermekvédelem-állami rendszer megközelítésben is. Nézőpont kérdése, honnan, mit akarunk kiemelni.  Mégis, összességében nézve nem állunk túl jól. A közoktatásunk mára elvesztette esélykiegyenlítő funkcióját, ma sokkal inkább erősíti a társadalom kettészakadását. A gyermekvédelemből egyre több sokkoló történet és adat kerül nyilvánosságra. Mára már világossá vált az is, hogy a “családok védelme” szlogen bizonyos családok védelmét jelenti, akik a társadalmi leszakadásban érintettek, ők nem férnek bele a képbe. Róluk egyszerűen nem vesznek tudomást. Az átalakuló, központilag irányított, támogatott és erőltetett értékrend hívei és passzív befogadói pedig őszintén hiszik: így lesz jövője az országnak. A szűk, egyre gazdagodó elittel, a holdudvarukban szintén jól élő csoportokkal, akik a lojalitást adják a gazdasági jólétért cserébe, és a csendben vegetáló tömegekkel, akik abban szocializálódtak, hogy “aki közel van a kondérhoz, az mindig megszedi magát”, ez mindig így volt, ezt el kell fogadni, és remélni, hogy aki hallgat, azt nem fenyegeti semmi. Azt békén hagyják. Számukra ez és ennyit jelent a demokrácia.

Tovább olvasom

Az egész esélyteremtő munka, főleg, ha adományokból finanszírozott, nagyon pontos tervezést igényel. Nagy kérdés, hogyan lehet az adományokra tervezni? Tervezni egy ilyen időszakban, ami gazdaságilag egyre nehezebb mindenkinek, és közben látva azt is, hogy állami odafordulásra a civilek felé nem számíthatunk. Legalább is az olyan civilek támogatására nem, akik nem illeszkednek a regnáló hatalomhoz, mert a tevékenységük mutatja az állami rendszer működési hibáit, és még hangot is adnak ennek. Mert jobbá szeretnék tenni azt. Kérdezte most tőlem valaki, aki szintén alapítványi keretek között tart fenn iskolát, hogy a státusztörvény vajon mit jelent ránk, nem állami fenntartókra nézve. Rengeteg kérdés van, ami most értelmezhetetlen, amibe szerintem bele sem gondoltak a döntéshozók. De így volt ez korábban is, emlékezhetünk a minősítésekre, amit toldozgattak-foltozgattak tovább, mert bevezetése után kiderült, hogy a pedagógus az nemcsak a tantermi oktatót jelenti, hanem pl. az óvónőt, vagy a gyógypedagógust is, esetleg a lakásotthonban dolgozó pedagógust, és hozzájuk más típusú célok és feladatok társíthatók. És persze így is tele vagyunk abszurd helyzetekkel, nálunk pl. az iskolatitkári álláshelyet tanári végzettségű tölti be, aki földrajz szakos. Hogy le tudjuk hívni rá a diplomást bért, minősülnie kell. Az, hogy mi művészeti iskola vagyunk, és nálunk nincs földrajz tanítás, nem számított. Le kellett bonyolítanunk az egészet óralátogatásostól, mindenestül, más iskolába bekérezkedve, hogy megfeleljünk a szabályoknak. Komolyan, nem tudtam, hogy sírjak, vagy nevessek ezen. 

Tovább olvasom