Amikor mínuszok vannak, mindig sokkal nehezebb. Állandóan tele vagyok félelemmel, nem hűl-e ki valaki a támogatottjaink közül. A kollégáim már mondják, hogy nem szabad ezen ennyire szorongnom, ennek a terhét magamra vennem, mert nem oldhatom meg a fűtésgondját egész télre, senkinek.
Nyilván, értem én, és tudom, hogy amivel tudunk, segítünk. Az ünnepre a kapcsolatrendszerünkben együttműködő családoknak brikettet osztottunk, aztán az önkormányzat is adta a szociális tűzifát, mégis, van, ahol már nincs semmi.
Hogy hova lett? Nos, ez elég összetett. Egy része nyilván átvándorolt máshoz. Tartozásba, italért, dohányért, készpénzért. Töredékéért az értékének, de amiért azonnal pénzt lehet kapni, az mindent felülír, nincs alkudozás, azonnal gazdát cserél, sokszor még haza sem ér a tüzelő. Persze, erre lehet azt mondani, magára vessen, ha utána fázik, vagy megfagy. Nem gondolkodott előre, nem hibáztatható senki, csak ő.
Bár ilyen könnyű lenne ezt kimondani, és letenni a felelősséget! De közben tudjuk, hogy a tartozásért odaadott tüzelő mögött fenyegetés van, és azt is, hogy nem tudjuk megvédeni. No meg annak is ott vannak a szempontjai, akinek tartozik. A kölcsön, vagy a hitelbe adott bármi, a szegénységben nem szociális érzékenységen alapul. Az egy pénzszerzési lehetőség, egy életstratégia. Mindig van, akinek több van a semminél, és azzal el lehet kezdeni “üzletelni”. És természetes, hogy haszonért teszi, különben miért érné meg neki? A visszafizetést, a kiegyenlítést pedig gyakran csak agresszív fellépéssel sikerül elérni. Így áll be a hierarchia, ennek a gyakorlatnak a sokszoros ismétlődésével, a csúcsán végül az erős lesz, akinek több van, alul pedig a gyenge, akinek kevesebb.
Furcsa azt is látni, hogy ebben a hierarchiában nem ellenségeskedés van, hanem a félelem mellett inkább valamiféle hála. Mert aki bármit hitelbe ad, azt, akkor, ott, abban a pillanatban hála övezi. Mert azonnal kielégíthetővé tesz valami szükségletet, vágyat, amire máshonnan nem várhat ilyen gyors segítséget. Ettől ő, aki ad, ő is úgy éli meg, hogy jót tesz, és felháborodik, ha bárki uzsorázással vádolja. És igazságosnak tartja, hogy kamatot kér rá, hiszen megelőlegez pénzt, bizalmat. Miért kellene ezt ingyen tennie? Elég magas az az ingerküszöb, amit el kell érni egy ebben kialakuló fenyegetésnek, agressziónak, hogy rendőrségi ügy legyen belőle.
Arra meg már mindenki ügyel, hogy ezt a küszöböt ne érje el, a hierarchiában láthatatlan szálakon folyamatosan épül a függőség, azokkal a pontokkal együtt, melyek biztosítják azt, hogy a közösségen belül maradjon a történet. Mi pedig tehetetlenek vagyunk, holott pontosan tudjuk, látjuk előre, mi fog történni, de a rendszer nem prevencióra, hanem következményekre mozdul. Csak és kizárólag.
Aztán, a nagycsaládon belül az is ott van, mikor egymástól veszik el. Itt is megvan persze a hierarchia, csak itt a családon belül, van, ahol a szülő van a csúcson, neki kell engedelmeskedni, de van, ahol pont a felnőtt gyerek, vagy a párja, aki ha kell, erőszakosan is “igazságossá” teszi a helyzetet, az ő szempontjából mindenképp. És az indok az, hogy egymásnál is időt töltenek, a nappalt többnyire egy helyen, és így érzik fair-nek, hogy ennek az egy helyiségnek a fűtésébe beszálljon az is, aki az estét nem ott tölti. A tüzelő tehát annál a háznál landol, ahol napközben mindenki melegszik. Otthonra viszont nem nagyon marad, pedig este fűteni kell ott is, ahol alszanak, ráadásul a nappal teljesen kihűlő házat újra felfűteni sokszor nagyobb tüzelőmennyiséget jelent, mintha folyamatosan lenne valamennyire meleg.
Aztán ott van megint a beosztás kérdése. Vagyis annak a hiánya. Ami úgy néz ki, hogy amikor van, akkor nagyon van, nincs olyan, hogy kicsit kevesebb, de van, hogy aztán majd tovább elég legyen. Így van ez mindennel, a pénzzel, élelemmel, édességgel, dohánnyal. A tartós szegénység lelki hozadéka. Legalább egy kis időre megélni, a “van”-t, korlátozás nélkül, mint más, aki nem szegény. A meleg is ilyen, fűtenek, ha van miből, és nem, ha nincs miből.
De tüzelni kell. Marad a szemét, a rongy, meg a környéken szedhető gallyak. Nyersek, vizesek, nehezen égnek, de a szeméttel, főleg a műanyaggal együtt mégis begyulladnak. A műanyag, a gumi azon túl, hogy nagyon környezetszennyezők, átmenetileg olyan hőfokot adnak, amit a kályhacsövek nem sokáig bírnak, és sokszor a pléhkályhák sem. Szétégnek, és akkor jön az újabb gond, mert kályha kell. A problémát fokozza az is, hogy a nyílászárók rosszak, a házak hőszigetelése általában sem jó, reggelre akkor is nagyon kihűl, ha este nagyon felfűtik. A múltkor tűnt fel, hogy a galambok milyen nagy tömegben melegszenek azokon a házakon, ahol a tető felé szökik erősebben a meleg.
Ha egyetlen szobát is, de fűteni kell. És ilyenkor ezen megy a főzés is, a vízmelegítés is, addig sem kell gázpalackot cserélni. Nehéz a tél, ha hideg, és nehéz a január is. Főleg, ha a hideg is ilyenkor csúcsosodik ki. A családi pótlékot megkapták még decemberben, az ünnep pedig elvitt mindent. Pénz nincs, élelemre is alig elég, a tüzelő beszerzésére nem marad. Egyébként is, ahol nincs Tüzép, oda szállítani kell, és ez csak növeli az árat. Marad az árokparton, az elhagyott telkeken növő bokrok, a fák nyáron nőtt “jövései”.
Ilyenkor mindig elővesszük a szalmabrikket lehetőségét is. Amit nem szeretnek különösebben, mert “sok a hamuja”, meg “nem ég jól” – mondják, vagy, hogy “túl gyakran kell a tűzre tenni”. Amit persze az ember nem ért, ha a helyzetet nézi, de ki az, aki nem a kényelmesebb dolgokat részesíti előnyben? Persze ez még mindig kényelmesebb, mint a mínuszokban a határban a gallyakat keresgélni. Szóval, ilyenkor lesz igény a szalmabrikettre.
Nyáron a növények elfedik a nyomorúságot. Zöldell minden, az elhagyott telkeket ellepik a bokrok, fiatal fák, az aljnövényzettel együtt átláthatatlan sűrűséggé nőnek. Ősszel lehullanak a levelek, elfagynak a lágyszárúak. A csupasz, egyenlő vastagságú ágak között látszanak az otthagyott, összedőlt házmaradványok. Aztán jön a tél, és elkezd csupaszodni minden. Sorban, a széléről haladva vágják le azokat a jövéseket, melyeknek a vastagsága csuklónyi. Ritkulnak a bokrok. A megélhetés nehézségét mindig mutatja ez a látvány.
Az idén már novemberben elkezdődött a csupaszodás folyamata. Ami azóta fokozódik, folyamatosan. Keserűen illusztrálja a leszakadást.
Lakhatási szegénység, energiaszegénység, fűtési szegénység. Nagy kihívás ennek a megoldása, mert önmagában nem kezelhető. Összefügg a jövedelemszerzéssel, a foglalkoztatással (innen a szakmaszerzéssel, oktatással), az életvezetési képességekkel, ezen belül is a pénzügyi tudatossággal, az előre-gondolkodással, mentális állapottal, motivációval, és még sok mindennel, amin változtatni kell ahhoz, hogy más életstratégiákkal bírjanak. Összefügg az Igazgyöngy által érintett összes területtel.
Mert a szegénység egy komplex, mindent átható bilincs. Ott van a testen, a lelken és a jövőn is.