A legnagyobb kihívás a munkánkban a generációk óta rögzült viszonyulásokra, az attitűdre hatni. Sokat foglalkozunk vele, rengeteg próbálkozásunk volt már, nagy türelmet igénylő, kudarcokkal teli, és eredményt nagyon lassan produkáló munka. Vagyis van eredmény, hogyne lenne… de az a baj, hogy mi tényleges eredménynek azt könyveljük el, mikor képes valaki a saját akaratából, önállóan az élete részévé tenni bármit, ami előtte nem volt az, és ami előremutató.
Tudom, ez elég szigorú így. És látok sok programot, ami sikeresnek van kommunikálva, pedig nem az…mert nem működik a támogató nélkül. Pl. egy kertprogramról nem kiálthatjuk ki, hogy sikeres, csak mert az általunk adott vetőmaggal, palántával, esetleg az általunk felszántott kerttel csatlakoznak ehhez a programhoz, melyhez a feltételeket mi biztosítjuk. Persze eredmény ahhoz képest, hogy előtte nem csinálták, de sikeresnek csak akkor mondhatjuk, ha nélkülünk is megy. Ha ők ássák fel a saját kertjüket, és ők veszik meg, vagy szedik meg a vetőmagot, és nem egy évig csinálják így, hanem legalább ötig, nélkülünk, önállóan. Akkor talán már beépül, mi pedig kimondhatjuk, sikeres lett a programunk.
Hamarosan 65 leszek. Eddigi munkában (ami nem jelenti a tanulás végét) töltött életem első, kisebbik fele kizárólag az oktatásban telt, majd jött az Igazgyöngy. Ennek most már 26 éve, és bár az elején ez is oktatás-fókuszú munka volt, de már másképp, mint az állami rendszerben, sokkal erőteljesebben volt jelen benne az esélyteremtés, ami végül kiszélesedett egy komplex hatásrendszerré.
Tanultam és tanulom ma is, kellő alázattal, hogyan értelmezzem, értsem meg a társadalmi leszakadás rendkívül bonyolult kérdését. Mindenhez a terepi tapasztalatok alapján nyúlok, ehhez figyelem mások kutatásait, programjait, beleértve az államiakat is. Más így az egész, mintha fordítva csinálnám, mert így a probléma felől közelítek, valós, megélt megtapasztalásokkal, és nem a magam vagy mások szocializációja alapján feltételezek valamit, ami a valóságban nem úgy van.
Az Igazgyöngyben minden hónap első hétfőjén vagy egy olyan programelem, amikor az egyes területek vezetői beszámolnak az előző hónap történéseiről, és előre tekintenek kicsit a következőre. Ezen minden munkatársunk jelen van, vagy személyesen, vagy online csatlakozva, hiszen több helyszínen dolgozunk.
Mikor végighallgatom, mindig elgondolkodom: mennyi területen próbálunk hatással lenni, megoldásokat keresni…Mennyire komplex ez az egész munka, amit végzünk.
Azt gondoltam, kicsit leírom itt is, mi az, amivel foglalkozunk. Területenként, inkább felsorolásszerűen, ahol lehet, számokkal. Nem tudok mindent, de azért talán érzékelhető lesz a csapat összetett és összehangolt munkája.
Az egyik alapvető tételmondatunk, hogy következő generációért dolgozunk, de a mostanival. Vagyis, ha csak a gyerekekre fókuszálunk, és a szülők generációjával nem törődünk, nem lesz változás.
Hogy miért? Mert a nagyszülők, szülők generációjában világosan látszik, hogy ugyanolyan tudás-és képességhiánnyal hagyták el az iskolarendszert, mint ahogy a gyerekeik befejezik az iskolát. Hiányos alapkészségekkel, az értő olvasás hiányával, a világlátás képessége nélkül. Egyszerűen nem kaptak ők sem ahhoz elég tudást, hogy képesek legyenek megfelelően tájékozódni a világban, ami azért az életstratégia-váltáshoz szükséges lenne.
Az intézményrendszer minden tagja csak ügykezelést végez, az okokkal, amelyek folyamatosan termelik az ügyeket, nem foglalkoznak. Vagyis senki sincs, aki bepótolná azt, ami elmaradt, ami hiányzik a felnőtt generációban.
