Csak most másképp. Úgy tűnik, a folyamat most az ellentétes irányba indul. Számomra érthetetlenül.
Pár éve, amikor az első infrastrukturális fejlesztésekre irányuló uniós pályázatokat kiírták, feltétel volt, hogy ne legyen szegregáció a település oktatási intézményeiben, sem közöttük, sem iskolán, óvodán belül.
Ezért közoktatási esélyegyenlőségi tervek születtek. Úgy tűnt, összehangolt támadás indult a kirekesztés ellen, először az oktatásban, aztán hallani lehetett, hogy más területeken is fog majd.
Szakértőket képzett ki a minisztérium, mentünk, segítve az önkormányzatokat egy hosszú távú tervben, amiben benne volt sok dolog, az osztályokban egyenletesen elosztott halmozottan hátrányos helyzetű gyerekektől a pedagógusok továbbképzéséig, minden.
Volt, ahol nem volt baj. A vezetők megértették, ha iskola felújítást akarnak, ez kell, változtatni kell. Volt, ahol nehezen ment. Nagyon nehezen. Fogcsikorgatva. De végül bevállalták.
Amikor lelkesen töltögettük a táblázatokat, elemeztünk, összehasonlítottunk,
célokat határoztunk meg, még nem sejtettük: csak egy évre tervezhetünk. Volt,
ahol a monitoringozás még megindult, volt, ahol az sem. Már kezdett látszódni:
nem lesz következménye a be nem tartásnak, azok a bizonyos tervek eltűnnek a
fiókok mélyén, talán még az elszámolásnál becsatolták, de utána a kutyát sem
érdekelte.
Volt, ahol nem rendeződött vissza a helyzet. Mert működött úgy is, rájöttek, talán könnyebb is így. De volt, ahol nem ez lett a jellemző.
Iskolák, osztályok szerveződnek újra, cigányosztályok, cigányiskolák, szegregáltan, termelve újra mindazt, ami miatt korábban nem lehetett eredményt produkálni. Néhol egyházi köntösben a pasztoráció keretein belül, máshol pont ellentétesen, ott az egyház az elitképzésre gyúr, és az önkormányzati iskola szegregálódik.
Mindegy, milyen fenntartásban, aki dolgozott már ilyen iskolákban, tudja, mennyire fontos az arány. Hogy ahol az 50 %-ot meghaladja a halmozottan hátrányos helyzetűek aránya, ott nehéz eredményt produkálni.Pláne a hagyományos módszerekkel.
És az egészet nehezíti a pénztelenség. Van fenntartó, ahol a szegregált iskolában most még osztályösszevonást is javasol, nem baj, ha harmincan lesznek az elsőben és másodikban együtt, nem baj, ha mind szegény, és cigány, és van közöttük jó néhány sérült is, csak lehessen pedagóguslétszámot csökkenteni, hisz “azoknak” jó ez is.
Azt hittem eddig, a többségi társadalmi csoportoknak kell bizonygatni az integráció fontosságát. De most, a nyíregyházi Huszár telepi iskola visszaállításánál olvasom: a CKÖ (Cigány Kisebbségi Önkormányzat) vezetője kéri a cigányokat, hogy ne engedjenek az integrációs kényszernek (!?), és ne vigyék a gyermekeiket a város integrált oktatás folytató iskoláiba, hanem oda, ahol újra megnyílik a cigányiskola, ahol elkülönítve tanulhatnak majd.
Integrációs kényszer…furcsa fogalom…
Tehát, akkor a cigányok (vagy a vezetőik) azt gondolják, az integráció kényszer. És nem az egyetlen esélye annak, hogy a társadalomba beintegrálódhassanak.
Szegény szülők…eddig azt hallhatták, mennyire fontos, hogy a többségi csoport gyermekeivel együtt tanuljanak, most meg az ellenkezőjét…Most igazodjanak el, ha tudnak.
A CKÖ-t nem értem. Hol van az a bizonyos roma stratégia? Ez nem megy szembe az unió elvárásaival? A magyarországi tervekkel? Mindennel?
Ez ma a jellemző. A nagy rendszerben akkora ellentmondások férnek meg és feszülnek, hogy lassan, de biztosan szétvetik ezt az egészet, amit eddig oktatási rendszernek hívtunk.
