Az ember folyamatosan szerez tapasztalatokat, gondolkodik, keresi az általános és egyedi problémákat a társadalmi leszakadás bonyolult folyamatában.
Már sokszor megállapítottam azt is, hogy nincsenek olyan nemzetközi példák, melyeket mindenhol lehetne alkalmazni, ugyanis mindenhol más a probléma beágyazottsága. A beágyazottságot pedig mindig az adott ország történelmi-politikai folyamatai befolyásolják, és ennek az egyediségével mindig számolnunk kell.
Persze ez nem jelenti azt, hogy nincsenek azonos mintázatok, főleg azokban az elemekben, ami az általános emberi viszonyulásokhoz köthetők, de a problémát minden ország magának csinálja meg, így mindenkinek magának kell megkeresnie a megoldásokat is.
A tapasztalatok értelmezése sokat segít abban, hogy önmagunkat is elhelyezzük, és gondolkodhassunk azon, milyen viszonyunk van a dolgokhoz. Ha mondják nekünk, vagy elolvassuk valahol, az nem hat olyan erővel, mintha magunk is megtapasztaljuk.
Szóval, az “okos ember más kárán tanul” nagyon sokszor nem jön be. Ugyanazokat a hibákat gondolkodás nélkül elkövetjük, amiket másoknál esetleg ki is elemeztünk. Mennyit kell gyakorolni a gyerekeknél is ezt….és a felnőtteknél is, ahol gyerekkorban kimaradt a beépülése. És folyamatosan “ébernek” kell lenni ebben, mert így csökkenthetjük a kockázatokat magunk körül. És körülöttük is.
Egyébként is minden viszonyítás kérdése. Aki jó körülmények között él, az is hajlamos siránkozni, hogy milyen rossz neki valamilyen területen. Aztán, mikor mondjuk eljön az alapítványhoz, és belelát abba, mit jelent pl. a lakhatási szegénység, milyen mélységei vannak, átértékeli a helyzetét. Sokszor kapok ilyen visszajelzést a látogatások után.
A hírek ebben a témában elég nagy skálán mozognak, olvasni olyat, hogy a lakosság fele, más felmérések szerint a kétharmada nem jut el az idén egyhetes nyaralásra. Egy biztos, a társadalmi leszakadásban élők nem tudják átélni a családi nyaralás élményét. A gyerekeiknek ez kimarad.
Persze most sokan gondolják, hogy ott vannak az Erzsébet táborok… De számukra ezek sem jelentenek megoldást, töredékük jut el ide is, igazából ez leginkább azoknak a szülőknek segítség, akiknek gond a gyerekek nyári elhelyezése. De ahol nehezebb a helyzet, ahol az alapvető nyaralási holmik előteremtése is gond, és a keveset sem tudják hozzátenni a szülők, nos, ezekből a családokból nem sokan jutnak el. Fürdőruha, papucs, utazótáska, törülköző…mind kell(ene). No meg ott van az is, hogy nincs táborozási tapasztalat, és sokan, akik nem voltak még távol a szülőktől, félnek az ismeretlen helyzetektől.
A héten volt a Széchenyi-emlékest, ahol az előadást én tarthattam. Megtisztelő volt a felkérés, főleg, hogy a témában 2016-ban Ferge Zsuzsa tartott itt előadást. A ppt-végén betettem egy diát róla is, hogy az emléke előtt tiszteleghessek. Sokat jelent nekem, hogy ismerhettem, megerősítéseket kaptam tőle mind szakmailag, mind emberileg.
Sokat veszítünk az ő generációjának halálával. Olyan történelmi időket éltek meg, olyan megtapasztalásokkal, és olyan életműveket alkottak, melyeknek az üzenetét újra és újra hangsúlyoznunk kell, mert ezek segítenek túlélni, továbblépni, és az értékteremtés mentén dolgozni tovább. Sokkal, de sokkal fontosabb, hogy ezekre figyeljünk, mint a percemberek napi hatalomért folytatott harcára, mert azokban már nem látható más, csak a szembehelyezkedés, a másik fél ellehetetlenítése, a mindenáron való felülkerekedés. És ebben már nincsenek tisztességes eszközök, mert egy tisztességtelen világban ezek nem szükségesek a harchoz.
Azt hiszem egyébként, hogy e miatt veszített el sokunkat (engem is) a politika, olyan reménytelennek érzem, hogy a szakmaiság újra meg tud jelenni ebben az egészben. És lassan nemcsak a szakmaiság elvesztését élem meg veszteségként, hanem azoknak az emberi értékeknek az eltűnését is, melyeknek meghatározónak kellene lennie a “köz”-ért végzett munkában. Valahogy úgy érzem, mintha a Ferge Zsuzsa kaliberű szakemberek elvesztésével temetnénk ezeket az értékeket is, folyamatosan. Mintha valahogy ők lettek volna ezeknek az őrzői, szimbólumai. Vagy csak az a helyzet, hogy nem látni az utánpótlást? Lenyomja a “korszellem”?
Mint minden mögött, amiről írok, ebben is rengeteg tanulás van a részemről. Eleinte (persze még a GDPR előtt) is megkérdeztem, megoszthatjuk-e a fotót, amit készítettem nyilvánosan, hiszen meg kell mutatnunk a szegénységet ahhoz, hogy segítséget kérhessünk.
Ezt akkoriban mindenki értette, nem is volt gond ebből. Később, ahogy maguk a támogatottak is egyre inkább jelen voltak az online térben, látták a fotókat, és elindult a cikizés, csúfolódás, a gyerekek és a felnőttek között is, óvatosabbak lettünk. Hiszen nem akartunk konfliktusokat gerjeszteni, volt e nélkül is elég.
Aztán ott volt a közvélemény is, a maga előítéleteivel, és általában nem a szegénységet, hanem a rendetlenséget, a környezet ápolatlanságát vették le a fotókról információként, ami megint a negatív hatást gerjesztette, és ezt sem akartuk fokozni.
Szóval, elkezdtük másképp vinni a vizualizálást, gondosan válogatva a fotók között, kerülve a személyeket, stb. Az iskolai, tanodai, közösségi pozitív fotókkal nem volt baj sosem, persze ebben is mindent a GDPR szabályai szerint viszünk.
Most egy véleményezésre kiküldött központi anyagban olvastam a következőt:
“A hatásos kommunikációs kampányok jól átgondolt, hosszútávú stratégiára épülnek, és a célba vett társadalmi csoportok sajátosságaihoz illesztett formában, több kommunikációs csatornán összehangoltan közvetítenek üzeneteket.”
Elgondolkodtam rajta, mert pontosan tudom, milyen fontos pont ez a munkánkban, és azt is, mennyi más kommunikációs színtér hat még erre az egészre. És azt látom, mások sokkal pontosabb célzásokkal dolgoznak, mint mi. De vajon az-e a jó módszer, az övéké? Mit tudnak jobban, mint mi? Miért hat az erősebben, mint a mienk? Elkezdtem kicsit elemezni magamban ezt az egészet.
Azt hiszem, az alapvető különbség a célokban van. A mi célunk a generációs szegénységben élők életstratégiájának elmozdítása, új utak kiépítésének támogatása, amiben egy tervezhetőbb, kiszámíthatóbb élet körvonalazódhat. Ehhez használjuk a közösségépítést, mert meggyőződésünk, hogy a szegregátumok világából nincs kiút egymás támogatása, közös értékrend nélkül, amit azonban rettentő nehéz összhangba hozni a mélyen rögzült egyéni túlélési stratégiákkal.
Amikor az ember a generációs szegénység megtöréséért nemcsak a gyerekekkel, hanem a felnőttekkel is dolgozik, rájön olyan pontokra, amelyek furcsán rögzültek, és sok mindent meghatároznak az életben.
Persze mindig mérlegelem azt is, mennyire a társadalmi leszakadás sajátossága egy-egy felismerés, és sokszor kell azt mondanom, jelen van ez mindenhol, de talán jobban halmozódik azon a terepen, ahol dolgozunk.
Ezeket a felismeréseket először talán akkor rögzítettem, mikor a társadalmi vállalkozásunkban a szülők foglalkoztatásába kezdtünk. Kezdtem kigyűjteni a kudarcos esetek után azokat a viszonyulásokat, amelyek konfliktushoz vezettek, gyakran felmondáshoz is. Próbáltunk persze az új munkatársakkal olyan szabályrendszert kialakítani, amelyben ezek a kockázatok kiküszöbölhetők, de ez is sok tényezőtől függött. Részben azoktól, akiket felvettünk dolgozni, az ő egyéni problématérképüktől, és részben azoknak a kollégáknak a tudásától, attitűdjétől is, akik feladata a munka szervezése, irányítása, a munkatársak fejlesztése volt.
Ezt a napot sok szempontból meg lehet közelíteni. Lehet örömködni, és szomorkodni is. Lehet a felelősségeket hangoztatni, család-oktatás-gyermekvédelem-állami rendszer megközelítésben is. Nézőpont kérdése, honnan, mit akarunk kiemelni.
Mégis, összességében nézve nem állunk túl jól. A közoktatásunk mára elvesztette esélykiegyenlítő funkcióját, ma sokkal inkább erősíti a társadalom kettészakadását. A gyermekvédelemből egyre több sokkoló történet és adat kerül nyilvánosságra. Mára már világossá vált az is, hogy a “családok védelme” szlogen bizonyos családok védelmét jelenti, akik a társadalmi leszakadásban érintettek, ők nem férnek bele a képbe. Róluk egyszerűen nem vesznek tudomást.
Az átalakuló, központilag irányított, támogatott és erőltetett értékrend hívei és passzív befogadói pedig őszintén hiszik: így lesz jövője az országnak. A szűk, egyre gazdagodó elittel, a holdudvarukban szintén jól élő csoportokkal, akik a lojalitást adják a gazdasági jólétért cserébe, és a csendben vegetáló tömegekkel, akik abban szocializálódtak, hogy “aki közel van a kondérhoz, az mindig megszedi magát”, ez mindig így volt, ezt el kell fogadni, és remélni, hogy aki hallgat, azt nem fenyegeti semmi. Azt békén hagyják. Számukra ez és ennyit jelent a demokrácia.
Érdekes dologról fogok most írni, arról, hogy én milyen dolgokat kapok azoktól, akikért dolgozunk… Talán első olvasatra abszurdnak tűnik: ajándékozás a szegénység elleni munkában? Furcsa, de fontos a kapcsolatépítésben.
Nyilván ebben a munkában az a szerepünk, hogy mi adunk. Dolgokat is, de tanácsot, lelki megerősítést is. No meg munkát, közösségi élményt, önbecsülést, tudást, segítséget, jövőképet, jogorvoslatot, mindent, amire szükség lehet. Közben persze tanulunk mi is, érteni őket, az okokat, az összefüggéseket, a miérteket. Tehát tudást kapunk...és minket is építő visszajelzéseket. No persze nem mindig, sok a romboló is, de nem ezekre fókuszálunk.
Természetes, hogy kialakul köztünk egy kölcsönösség, egy viszony, amire aztán további bizalmi elemek épülhetnek. Ebben mindenki az egyénisége szerint kapcsolódik, ki barátibb viszonyban, ki távolságtartóbban. Amire törekszünk mindig, az a kölcsönösen elvárt tisztelet. Erre igyekszünk mintát adni, kommunikációban, mindenben.
Boldogság és boldogtalanság… vajon mitől függ?
Sokszor kérdezik tőlem a gyerekrajzok kapcsán, hogy miért olyan vidámak ezek a rajzok, amelyek nálunk készülnek, mikor a gyerekek sokszor nélkülözésben élnek… A rajzok tényleg vidámak, mert az úgy van, hogy minden gyerek ott, azok között a keretek között keresi a boldogságot, ahol él. Számára ez a természetes, nincs megtapasztalása másról, és nem keserűség, szomorúság hatja át a napi gondolatait. A gyerek játszik, fantáziál, mesél, és megéli a rajzait. A távoli világ gazdagságai is másfajta értelmezést nyernek ott ahol a "nincs" a jellemző állapot.
