Ez most egy kicsit más blog lesz, szubjektívabb, visszatekintőbb. Most lettem ugyanis 65 éves, elérve az öregségi nyugdíj évét, ami akárhogy is van, de mérföldkőnek számít sokunk életében.
A munkával töltött életem kisebbik felét az állami rendszerben töltöttem, nagyobbikat a civil szférában. Sokáig csak az oktatásban, majd 16 éve a szociális munkában is, folyamatosan tanulva ezt az egészet, keresve az összefüggéseket, a megoldási utakat. Mindezt a terepről nézve, a generációs szegénységben élő családok, gyerekek szintjétől egészen a szakpolitikai szintig. Az összefüggések pedig lassan kiadtak egy mintázatot, ami más, mint ami kívülről, felülről történő ránézéssel körvonalazódik.
1999-ben alapítottam az Igazgyöngyöt. Akkor még hittem abban, hogy az oktatásban megoldást kereshetünk a nyomorúság megtörésére, a társadalmi leszakadás mérséklésére. Az első tíz év alatt, amikor az iskolán keresztüli hatást próbáltuk, rá kellett jönnöm, hogy ez nem elég. Még a jó oktatás sem lenne elég, ez meg, ami most van…nos, ez csak növeli a társadalmi egyenlőtlenséget.
Tizenöt éve annak, hogy először családgondozást társítottunk az oktatás mellé. A családokkal kiépített szoros kapcsolat pedig megmutatta ennek az egésznek az iszonyú bonyolultságát, és kijelölte számunkra az utat is: a közösségfejlesztésbe ágyazott komplex problémakezelés útját. Ezen kezdtünk el haladni, lépésenként, tanulva, figyelve, elemezve, próbálkozva, folyamatosan bővítve a tevékenységeinket.
Tulajdonképpen elégedett lehetnék. Hiszen tudtunk tovább dolgozni, vinni tovább az iskolát, és az esélyteremtő modell fejlesztését is. Az iskola továbbra is eredményes, egyre jobban tudjuk szakmailag is rendszerbe állítani, amit gyakorlunk, a módszer terjed, itthon is, és külföldön is. Az oktatással, és a szociális munkával is ígéretes egyetemi projektekben dolgozunk,...
Év vége van. Az ember összegez, visszatekint, értékel. Hogy mi változott. Megtérült e a befektetett energia? Hol, mi nem sikerült? Mi az, amire lehet építeni...
