Furcsa, ambivalens érzés adventkor segítő munkát végezni egy olyan szervezetnek, aki nem csupán az egy évi egyszeri, karácsonyi adományozást végzi, sőt, nem is igazán filozófiája a pusztán adományozás, a tanult tehetetlenséget erősítő tevékenység.
Mégis, mivel ilyenkor erősödik fel sokakban a segíteni akarás, az adományozás vágya, és mivel a gyerekek öröme ekkor ebben az egész történetben, a karácsonyvárásban különösen fontossá válik, így mi is előtérbe helyezzük a karácsonyi időszakot a munkánkban. Próbáljuk persze úgy, hogy a mi fejlesztő segítségnyújtásunk üzenete ne sérüljön, vagyis, tartsuk azt a szabályrendszert, ami mentén az év közben szervezzük a munkánkat. No meg erősíteni a szolidaritást a másik oldalban, építeni az adományozás és az elfogadás kultúráját is.
Bár mindenki igyekszik ilyenkor mindent szebbnek, jobbnak látni és láttatni, hogy legalább az adventre, a karácsonyra annak az illúzióját keltsük, hogy minden rendben van, a jelek azt mutatják, ez nem így van. És talán nem is jó, ha ezt az illúziót erőltetve elhallgatunk mindent, mert a problémák megkeserítik az ünnepi pillanatokat is.
Valaki azt mondta nekem a múltkor, nem tartok-e attól, hogy ezzel a munkánkat kihangosító kommunikációval meg is nyugtatom a problémától távol élőket, hogy nekik nincs dolguk ezzel, hiszen itt vagyok én, a terepen, és megoldom a gondokat, leveszem ezt a terhet a vállukról. Nos, ez a kockázat bevallom, még nem...
Már korábban is volt ilyen próbálkozásunk. Írásra rávenni azokat, akiken lelkileg ez segítene. Évekkel ezelőtt volt az első, akkor egy asszonnyal elindultunk ezzel, talán abban a pillanatban jó volt valamire, kiengedni a feszültséget, végiggondolni a történéseket, indokot találni a félbetört életre. Folytatás nem lett belőle, de nem is ez volt...
Miközben pontosan tudom, hogy ezen az egész iszonyúan bonyolult problémahalmazon csak a közösség megerősítésével, írott, vagy íratlan közösségi szabályok kialakításával lehet fogást találni, azért ebben ott vannak az egyéni sorsok is, a maguk...
Mikor kezdtem ezt a blogot, gyakori volt az iskolánkban, hogy az órákra, főleg ilyenkor, mikor az idő téliesre fordult, vittünk magunkkal gyerek-kabátokat és cipőket is. Mert sokszor kellett a felfeslett sportcipőt lecserélni egy csizmácskára, a két számmal nagyobbat megfelelő méretűre, és kabátot, vagy zoknit adni arra a gyerekre, akinek nem...
Nos, eltelt a 2017-es év is. Az Igazgyöngy Alapítvány életének 18. éve… és a 8. éve annak, hogy az oktatásunkat esélyteremtő stratégiává bővítettük,...
A téli szünet előtti két hétben már csak a karácsonnyal foglalkozunk. Rajzolunk róla, kézműveskedünk, mézest sütünk, karácsonyi zene szól, szóval, próbálunk hangolódni. És persze...
