Ebben a munkában a megújulás nélkülözhetetlen. Nem lehet “rutinból” beállni egy-egy beavatkozással, folyton keresni kell, hogyan lehet hatékonyabb, és persze folyamatosan alkalmazkodni kell a változó helyzetekhez. Na igen…a reziliencia képessége. Ami nélkülözhetetlen.
Persze ettől izgalmas ez a munka. A megoldáskereséstől. A kudarcoktól, az apró sikerektől, az állandó újratervezéstől. Ez tartja állandó mozgásban az egészet.
Van, amit elengedünk, van, amihez visszatérünk, kicsit másképp, építve a tapasztalatokra. Legnagyobb kihívás mindig a “hogyan találjunk fogást a problémán?”-kérdéshez kötődik. Mikor úgy látjuk, hogy semmi sem működik. Egyszerűen nem indul el semmi.
Amikor megkezdtük ezt a munkát, még megvolt a fogalom is, és korábbról is voltak megtapasztalásaim arról, hogy része ez az emberekkel foglalkozó munkaterületek szakmaiságának.
Kutakodom egy ideje, hogy mikor tűnt el…. de nem tudom pontosan belőni. Tény, hogy ma már nyomokban sem látni, nemcsak a napi munkában nem találkozunk vele, de magával a szakkifejezéssel se nagyon.
De vannak helyette történések. Tragikus esetek, melyek kihangosodnak (vannak persze, amelyek nem, vagy csak később), akkor pedig többnyire az érintettek személyes felelőssége körébe soroltatik a dolog, és ezzel el is van intézve. Minden lenyugszik, és minden marad a régiben.
Aztán jönnek újra és újra az esetek. Számomra ezek azt jelzik, hogy az ügyszempontú megközelítés erősödik, az okokat pedig senki sem firtatja, merthogy abban már tetten érhető más is. És tulajdonképpen minden mindegy, a lényeg, hogy mindig a "célcsoport" a hibás. Mintha az intézményrendszernek feladata sem lenne a változások generálása, menedzselése.
A feladat pedig kimerül abban, hogy a rendszer létezik. Az, hogy a funkcióját mennyire tölti be, nem lényeges. Hiszen az a döntéshozók szerint, és sokszor úgy tűnik, a benne dolgozók szerint is betölti, csak ott vannak azok, akikkel csak a baj van, mert munkát adnak a rendszernek.
Sokszor mondtam már, hogy szerintem a legtöbb gyerek, aki generációs szegénységben él, traumatizált. Maga a lakhatási szegénység önmagában is előidézi ezt, és akkor még nem beszéltem azokról az átörökített hatásokról, amelyek a családon belüli erőviszonyokban, kommunikációban, szokásokban, viszonyulásokban érik a gyerekeket. A szegénység és annak összes hozadéka kiszámíthatatlanná teszi a gyerekek életét. A bizonytalanság beépül a kis lelkekbe, és meghatározza a működésüket a közösségben, a tanulásukat az iskolában, olyan mentális sérüléseket okozva, ami képes szervi tüneteket is kiváltani.
rsze a traumatizálódás szintje más és más. Mint ahogy az is, melyik gyerek milyen reakciókat produkál. Nagy kihívás, hogy tudunk-e és ha igen, hogyan, hatni rájuk?
Nemrég láttam egy filmet, ahol a nő egy bántalmazó kapcsolatban élt, de elmenekült belőle, aztán a férje megtalálta, és végül minden jóra fordult, a mániákus férj meghalt, és új élet kezdődhetett, új szerelemmel.Furcsa párhuzam volt, hogy közben a környezetünkben is történt egy bántalmazás az egyik településen, de annak nem happy...
Sokáig tartott, mire nagyjából megértettem, mekkora az a bonyolult problémahalmaz, ami ma a generációs szegénységben élők helyzetét meghatározza. Nyilván ezzel párhuzamosan történik annak az értelmezése is, hogy milyen rendszerszintű megoldások...
A héten azt kérdezte valaki, aki mást gondolt erről az egészről, amíg bele nem nézett egy kicsit a munkánkba, hogy miért csinálom? Mi tart itt, ebben a...
Az ember sokszor évekig azt hiszi egy-egy gyereknél, hogy sikerül kirángatni onnan, ahova a sorsa szerint rendeltetett. Mellette vagyunk, segítjük, mentoráljuk, támogatjuk, és mielőtt látszana a vége, hirtelen összeomlani látszik minden. Mert kiderül, kevesek voltunk. Pedig többet tettünk bele, mint bárki más. Többet, mint a család….vagy inkább mást, olyat, amiből...
A héten elég sok cikket lehetett olvasni arról, hogyan foglalt állást a kormányzat a ránk nézve szomorú eredményeket mutató PISA felmérés kapcsán, és a tervekről is hallhattunk...
A legelkeserítőbb számomra, mikor képtelenség megállítani a lejtőn valakit, aki az orrom előtt kezdett lecsúszni. Felnőtteknél is nehéz ez, mert az, hogy az ő döntése, az ő felelőssége, ez könnyen kimondható, ám mikor az ember látja az okokat, a tudást, a képességet, mondjuk inkább úgy, az életutat, akkor változik a...
Sokféle program fut az országban, ami az esélyteremtésre irányul. Régebben azt hittem, én nem csinálom jól, mert senki sem beszélt soha kudarcokról. Ma már, miután sok projektet megismertem közelről is, fenntartással kezelem a túl „fényes” kommunikációt. Amire mindenki hajlamos. Számomra sokkal hitelesebb, aki elismeri, nem sikerül minden. Mert ebben a...
