753. Mi van az SNI után?

753. Mi van az SNI után?

753. Mi van az SNI után?

Sokáig tartott, mire nagyjából megértettem, mekkora az a bonyolult problémahalmaz, ami ma a generációs szegénységben élők helyzetét meghatározza. Nyilván ezzel párhuzamosan történik annak az értelmezése is, hogy milyen rendszerszintű megoldások léteznek.

Most azon a ponton vagyok, hogy egyre több olyan területet látok, ahol nincs megoldás. Vagyis van, csak nem erre a társadalmi csoportra értelmezhetően. Tehát úgy néz ki, mintha lenne, közben pedig itt, náluk, működésképtelen. Talán még ezzel sem lenne baj, hiszen tudjuk, nem lehet mindenkit megmenteni, meg azt is, hogy mindig lesznek szegények, meg olyanok is, akik kívül maradnak a rendszeren. De az a baj, hogy a megoldatlan helyzetben élők száma rohamosan növekszik, és lassan mindannyiunk előtt, akik közel vagyunk a problémához beigazolódni látszik, hogy települések, térségek jövőjét határozzák meg. 

Persze próbálom ezt, amennyire tőlem telik, történetiségében is értelmezni. Vagyis a rendszerszintű megoldásokat így is nézni, mert egy sor dolog van, ami túlhaladott, nem értelmezhető már úgy, ahogy értelmezték, mikor létrejött, de ugyanazok a protokollok működtetik ma is, mikor már teljesen új hatások között formálódik az alapprobléma. 

És persze próbálom úgy is, hogy értsem, a kiszolgáltatott emberekre egyre nagyobb figyelem irányul a világban, és az emberi jogok kiszélesítésére nagy szükségünk van. Ahol lehet. Látom azt is, hogy sokan visszaélnek vele ott, ahol nem lehet.

Tudom, veszélyes terep ez, mert én is azért dolgozok, hogy az emberi jogok ne sérüljenek  a 21.századi Európában, de azt is látom, hogy az ehhez vezető úthoz nem elégséges a jogszabályok előírása, mert azok csak egy azokat betartó közegben lesznek működőképesek úgy, hogy valós segítséget adjanak az embereknek. Ám a betartásuknak sokszor alapvető gátjai vannak. Ezeket pedig figyelni és értelmezni kell, mert e nélkül olyanokat várunk el emberektől, amire nem képesek. Szóval a lehetőségeket és a képességeket valahogy összhangba kellene hozni.

Az értelmi sérültek helyzetének elemzésében ez különösen látszik. 

Írtam a héten erről egy posztot a facebook oldalamra, és sok komment és üzenet érkezett hozzám utána. Leginkább az ezen a területen dolgozóktól, akik egybehangzóan állítják, hogy ők is ezt mondják már évtizedek óta, igen, valós problémáról írok. Csak azt nem értem, hogy ha ennyi ideje nyilvánvaló, akkor miért nem sikerült még elindítani valami változást, mielőtt belefulladunk a problémába mindannyian.

A megtapasztalása ennek az egésznek folyamatos nálam, de az elmúlt hetekben nagyon megerősödött pár működésképtelen család kilátástalan helyzete miatt. 

Az értelmileg sérült gyerekek oktatására korábban egy egész iskolarendszer volt, a “kisegítő” iskolák hálózata, ahová azonban nagyon sok esetben kerültek be olyan ép, zömében roma gyerekek, akik helyzetük folytán olyan hátránnyal érkeztek az iskolarendszerbe, ami már a belépéskor másfajta pedagógiai munkát igényelt. Őket előszeretettel tették ezekbe az iskolákba, azok mellé, akik valóban sérültek voltak.

Ezt a rendszert nagyon helyesen felszámolták, és a gyerekeket a normál iskolarendszerben helyezték el. Ám nem sült el jól a dolog, mert mindezt úgy tették, hogy a feltételek messze nem voltak biztosítottak. Mert a pedagógusok nem voltak felkészítve ezeknek a gyerekeknek az integrált fejlesztésére, a “kisegítőből” felszabaduló gyógypedagógusok, fejlesztőpedagógusok pedig kevesen voltak az általános iskolák osztályaiba szétszórt gyerekekhez. Mert nekik nem elég önmagában az, hogy bizonyos órákról fejlesztésre kiviszik a gyerekeket. 

Keserves időszak volt ez, mindenki sérült benne, leginkább a sérült gyerekek, de a többiek is, és a pedagógusok is. Sosem felejtem el egy pedagógus kétségbeesett kiakadását, mikor egy nehéz helyzetben próbáltam tisztán látni. Indulatosan kiabálta: “Nem érted, Nóri, hogy én nem ezt tanultam? És nem ezért tanultam! Én normális gyerekeket akarok tanítani, nem ilyeneket! Nem tudom mit csináljak vele!” És ott csak egy volt….de ma a szegregált iskolákban osztályonként több gyerek van, akik SNI-sek. (Sajátos nevelési igényűek.)

Ők azok, akikről a szakemberek úgy döntenek: integrálhatók. A másik csoport, a nem integrálhatók csoportjának, akik középsúlyosak, vagy súlyosak, maradtak a speciális iskolák, többnyire bentlakással, vagy magántanulóként fejlesztve, megfelelő, ehhez értő szakemberek keze alatt.

Van még egy fontos tétel a problémában, a szülői háttér. Egy felelős és a helyzettel tisztában levő, no meg anyagilag is viszonylag stabil családban az SNI gyerekek helyzete biztatóbb. A gyerek állapotával és a fejlesztési lehetőségekkel tisztában levő szülő ugyanis nagyon sokat be tud pótolni a rendszer hiányosságaiból. Ő naponta követi a gyermekét az iskolában, megértő partnere a pedagógusoknak, és iskolán kívül is megkeresi a lehetőségeket a fejlesztésre. Szakemberekhez hordja, és otthon is folyamatosan foglalkozik vele. Úgy élnek együtt ezzel a helyzettel, hogy ezt elfogadva a legjobbat hozzák ki belőle. Ezekben a családokban biztonságban nő fel a gyerek. Ha nem találják jónak az iskolát, elviszik máshova, óriási munkát ölnek bele abba, hogy a gyerekük önálló életre legyen képes. Sokan aztán képesek is lesznek rá, szakmát is tanulnak, de a legfontosabb, hogy egész életükben számíthatnak a családjukra. 

De vannak SNI gyerekek, ahol a szülői háttér nem ilyen. Ahol nem jelent nekik semmit, hogy a gyerekük nem úgy halad, mint a többi. Sok családban a szülő maga is értelmileg sérült, és egyáltalán nem tud mit kezdeni azzal a szóval, hogy fejlesztés. Ezek a gyerekek nem kapnak otthon segítséget, semmiben, őket nem hordja senki sehova, magukra vannak hagyva, és negatív szocializációs hatások között nőnek fel, melyek rájuk felerősödve hatnak. Ahogy nőnek, az iskola is lassan feladja, ha már nem ülnek meg csendben hátul, míg a pedagógusok a többivel tanulnak, kezelhetetlen helyzetek sora kapcsolódik hozzájuk. Mert testileg fejlődnek, de értelmileg elmaradnak a többitől. És ezen nem segít az iskolaőr jelenléte sem.

Még mindig valamennyire elégedettek lehetnénk, vannak országok ahol még ez sincs, hiszen a rendszer legalább ebben az integrálható SNI kategóriában nyilván tartja őket, és igyekszik végigvinni az iskolarendszeren. Ám mi történik, ha betöltik a 16 évet…? És a 18-at? 

Nos, kb. annyi, hogy mindenki fellélegzik. Mert ha otthagyta az iskolát, ott már nincs vele gond… ha meg nagykorú, már önmaga felel önmagáért. A tetteiért, a döntéseiért. Miközben, nyilván az értelmi sérültségtől függően nem rendelkezik sem megfelelő alapkészségekkel, sem olyan életvezetési képességekkel, amiből valami élhető életpálya kibontakozhat.

Az iskola hatása, ha volt is bármi, elillan. Maximum a név aláírása marad meg tudásként. A másik hatásrendszer, a családé és a közegé, ahol él, viszont megerősödik. És itt nincs védő, óvó családi közeg. Nem védi meg őket senki, semmitől. Viszont hamar rájönnek, hogy kihasználhatók.

Lehet rajtuk röhögni, videóra venni, a facebookra kitenni, miközben ők bármit megtesznek, amit kérnek tőlük, egy cigiért vagy egy pohár borért. Később egy tál ételért is. Mert valós munkahelyük sosem lesz. A kis falvakból nem érhetők el a speciális foglalkoztatók. Jobb esetben alkalmi munkát kapnak, felásnak egy-két kertet. Vagy most ott vannak a közmunkában. Ami őket sohasem vezeti sehova. A munka világába semmiképp.

De használják őket másra is. Pl. kezesek lesznek. Vagy kölcsönöket vesznek fel a nevükre. Aláírják, hogy lemondanak a tulajdonukról. Céget jegyeznek be a nevükre. Aláírnak bármit. Nem értenek semmit, megbíznak bárkiben, manipulálhatók, és ezt használja ki a környezetük. Prostituálódnak. És nem érzik rossznak, hogy kihasználják őket. Herbált kapnak, rászoknak, és beszállnak a terjesztésbe is, ők lesznek a beáldozhatók, ha kiderül bármi. 

Áldozatokká válnak, miközben nem érzik, hogy azok. És itt nem lesz értelmezhető, amit gyakran mondanak: “Csak azon lehet segíteni, aki maga is akarja”. Mert nem érti, mit kellene akarnia.

Nem gondnokoltak, mert “annyira” nem sérültek. És egyébként is, ha azok is lennének, a családból lesz valaki a gyám, aki vagy szintén sérült, vagy kihasználja a szerencsétlent. És ez a rendszer sem old meg semmit ebben a társadalmi csoportban…. mert a gyám sem tud megbirkózni a közeggel és a szocializációs hatásokkal.

Nem pszichiátriai betegek. Bár már látjuk azt is, vannak, akikből felnőttként az lesz, leginkább az alkohol és a kábítószer hatására. 

A rendőrség sem tud mit kezdeni a helyzettel. Erősítsük a “sértetti szerepet”-javasolják, hogy tegyenek feljelentést, és álljanak is ki mellette. De hogy lehet arra rávenni egy értelmileg sérült lányt, aki szentül hiszi, hogy a futtatója szereti, hozzá tartozik, és nem érzékel semmit a kihasználásából, még akkor is ragaszkodik hozzá, ha üti-veri? És sok esetben a futtató maga is enyhe fokban értelmi fogyatékos… és egy következmények nélküli felfogású életstratégiát épít, a feketezónában. Sosem értette, mi az a jogkövető magatartás. Belesodródik a bűnözésbe, és ott teljesedik ki. Mert pénze lesz, és ettől hatalma. Gyúr, építi a testét, de értelmileg marad ott, ahol volt. Börtönbe kerül, ahonnan ha kikerül, folytatja tovább, mert ehhez ért, ezt csinálta mindig. 

Döbbenten nézek családokat, ahol az értelmi sérültség halmozódik. Már nőttek fel SNI gyerekek mellettünk, mióta dolgozunk. Végigküzdöttük velük az iskolát, és most azt látjuk, hogy semmire sem mentünk vele. Mert 18 év fölött egy légüres térbe kerülnek, és már senkit sem érdekelnek. Felnőttek, a társadalom teljes értékű tagjai, felelősek a tetteikért. Maradnak ott, azokban a közösségekben, ahol eddig éltek, azokban a közegben, ami jelentős részben felelős volt az SNI státuszukért. És ezt örökítik tovább.

Azok, akik enyhe fokban, vagy kicsit súlyosabban értelmi fogyatékosak, és generációs szegénységben élő családok gyermekei, ma egyre nagyobb arányban vannak a leszakadó térségekben. Ők azok, akiknek a szülei nem tudnak semmit sem adni, biztosítani a stabil élethez. A közeg, a közösség, a lehetőségeik…. semmit nem segítenek.

Mi lesz velük? Mi lesz így a leszakadó térségek falvaival? Most nem látni igazán politikai szándékot arra sem, hogy azokkal a szegényekkel kezdjen valamit, akik épek. Rájuk meg, akik még értelmi sérüléssel élnek, rájuk aztán végképp nem irányul figyelem. Ők, akik nem tudják, mit jelentenek a jogszabályok. Nem tudják megfelelően értelmezni a körülöttük levő világot. Speciális bánásmódra, szakemberekre és lehetőségekre lenne szükség, amit oda kellene vinni, a falvakba, ahol élnek.

Kellene végre látni, hogy a fogyatékosság kezelése nem állhat le az iskolarendszer végén. És kellene látni azt is, hogy nem mindegy, nagyon nem mindegy, milyen családban él az értelmi fogyatékos gyerek. Mert egységes szabályozással, ami ezt nem veszi figyelembe, nem lesz kezelhető sosem a probléma. 

Már ha egyáltalán akarja valaki valaha kezelni. Vagy megelégszünk azzal, hogy előbb-utóbb nagykorúak lesznek. És akkor már magukért felelnek…és hibáztathatók.