Címke: társadalmi leszakadás

Azt hiszem, valahol itt van a legfontosabb beavatkozási pont a generációs szegénységben. Az ismétlődő körökben, ahol ugyanazzal az életstratégiával, értékrenddel, életmóddal találkozhatunk. Vagyis azzal, amit a család átad a következő generációnak. Erre kellene hatni, és ez a legnehezebb. Aki nem ismeri közelről, nyilván azt gondolhatja, az iskola elég…. aki tanul, az másképp gondolkodik majd. Az majd más életstratégiát épít.  De sajnos ez nem ilyen egyszerű. A tanulást megakasztja a család, kinél, mikor… Van, akivel elindulni is nehezebb, más nagy reményekkel indul, aztán lassan kialszik, átveszi a helyét más. Hány ígéretesnek tűnő, jól induló gyerek esett vissza az évek alatt a környezetünkben! Sokáig azt hittem, ha a középiskola feléig eljut valaki, motiváltan, eredményesen, már nem lehet baj. De sajnos megdőlt ez is… hányszor kellett kimondanunk: ennyi volt. Ennyi volt a remény, a hit, az akarat, elengedte az esélyt, pedig már csak egy lépésnyire volt, mert valami fontosabb lett, valami, ami a családban “úgy szokott lenni”, ami ott tartotta, nem engedte lépni, nem engedte más lenni. Ami erősebb volt nálunk. 

Tovább olvasom

Mostanában több szakdolgozó kérdezett rá nálam a kihívásokra… Amiben talán a legtöbb változást megéltük, részben a probléma beágyazottságának megértése, részben pedig a társadalmi közeg változása miatt. Amikor elkezdtük, még egyetlen kihívás magasodott elénk: a generációs szegénység, és vele a gyerekszegénység csökkentése, a sokat emlegetett kiút, kitörési pont megtalálása és támogatása. Aztán lassan kiderült, hogy ez sem egy egyszeres kihívás, itt is több szegmensben kell gondolkozni, ami mind más-más stratégiát kíván. Hiszen a lakhatási szegénység kihívásával megküzdeni nem ugyanaz, mint mondjuk az uzsora jelenségével. Vagy az önfenntartási képességek hiányának problémája sem a családon belüli erőszakkal. Folyamatosan újabb és újabb kihívások kerültek elénk, majd egy idő után új területtel szembesültünk, az intézményrendszerrel, amivel egy közös munkakultúra kialakítása nem kisebb kihívás, mint a leszakadó családokkal dolgozni. Hamarosan egy olyan kihívásrendszerben találtam magam, amiből muszáj volt elengedni azokat, amelyekre a legkevésbé tudunk befolyással lenni. Miközben ott vannak azok is, hatnak azok is, de a küzdelem eredményessége nem, vagy alig kimutatható, miközben rengeteg energiát vesz el tőlem is és a csapattól is. 

Tovább olvasom

Miközben hiszek abban, hogy jó úton járunk, hogy van megoldás, és abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy le tudtam tenni a megfelelési kényszer terhét, így gondolhatnám, hogy ez megvéd valamennyire a kiégéstől is.  Ezen a vonalon, mármint kifelé ez így is van, nekem nem kell azt hazudnom, hogy minden szuper, vagy megtaláltam a bölcsek kövét, és úgy haladunk mindenben, ahogy ma azt a világ elvárja. Sikerrel, töretlenül, kudarcok nélkül. Persze a magamnak, a céljaimnak állított megfelelés kényszere közben belül működik tovább, hogy tudok-e eleget tenni, jól látom-e, stb. Ebben már nem állok ilyen jól, mert a befektetett energia és az elért eredmény aránya nem hozza azt az ívet, amit elterveztem, amit elvárok, amit remélek. Az ok pedig a folyamatosan előkerülő új kihívásokban van, amelyek nem támogatják a céljainkat, sőt ellene dolgoznak. Így aztán, minden erőfeszítésem ellenére egyre többet kell dolgozni, ahelyett, hogy a munkánk hatására csökkennének a terhek, számszerűleg is, és lelkileg is. Már képtelen vagyok beleállni mindenbe, még, ha az igazságérzetem ezt diktálná is. 

Tovább olvasom

A kedd-szerdai Civil Sugárút rendezvényének keretében tartottam egy rövid előadást, a sok sebből vérző oktatási rendszerünk egyik sebéről, a szegregációról. Feltettem a facebookra a szöveget, de többen jelezték, hogy linket szeretnének, mert a tovább-osztásra így jobb lehetőség nyílik. Felteszem hát ide is, a blogba. Akik érintett pedagógusok, és szegregált iskolában tanítanak, nekik biztosan megerősítő lesz olvasni. De akik nem, azoknak is elgondolkodtató lehet. De legjobban azt szeretném, ha mindenki úgy olvasná, hogy közben a jövőre gondol. És ne arra, hogy éppen most neki mi a jó. A rossz dolgok gyakran azért történnek meg, mert későn gondoljuk azt, hogy ebből rossz sülhet ki. Utólag mindig világosabban látszik minden. De akkor már késő. Visszarendezni mindent sokkal nehezebb. 

Tovább olvasom

Mióta próbálom értelmezni ezt az egész dolgot, amit társadalmi leszakadásnak nevezünk, azóta erősödik bennem a megtapasztalás, hogy a rendszeren belül nem hangosodnak ki a problémák megfelelően. Sokat figyeltem, melyek azok a tényezők, amelyek blokkolják ezt, mi az, ami miatt a rendszer működésében kódolva van a hibák elkendőzése. A társadalmi leszakadás problémaköre ennek a vizsgálódásnak tökéletes terepe. Minden területen, az oktatáson át a gyermekvédelemig, a szociális ágazattól a foglalkoztatásig, vagy az egészségügyig.

Tovább olvasom

Sokszor mondtam már, hogy szerintem a legtöbb  gyerek, aki generációs szegénységben él, traumatizált. Maga a lakhatási szegénység önmagában is előidézi ezt, és akkor még nem beszéltem azokról az átörökített hatásokról, amelyek a családon belüli erőviszonyokban, kommunikációban, szokásokban, viszonyulásokban érik a gyerekeket. A szegénység és annak összes hozadéka  kiszámíthatatlanná teszi a gyerekek életét. A bizonytalanság beépül a kis lelkekbe, és meghatározza a  működésüket a közösségben, a tanulásukat az iskolában, olyan mentális sérüléseket okozva, ami képes szervi tüneteket is kiváltani. rsze a traumatizálódás szintje más és más. Mint ahogy az is, melyik gyerek milyen reakciókat produkál. Nagy kihívás, hogy tudunk-e és ha igen, hogyan, hatni rájuk?

Tovább olvasom

Sokan hiszik, hogy a feltételek biztosítása elég, és mindenki él majd a lehetőséggel, hogy kitörjön a nyomorúságból. Sokan hiszik azt is, hogy az intézményrendszernek vannak ilyen funkciói, esélyt adó szerepe, és ez elég, ettől kezdve személyes döntés kérdése minden. De akkor miért nem változik semmi? Miért nem csökken a szegénység? Miért élnek családok, tömegesen, generációk óta szegénységben?  Nyilván azért, mert vannak más tényezők is a történetben, melyeket nem kezel senki, pedig erősebbek, mindennél… 

Tovább olvasom

Egy civil szervezeti munkát, ami ilyen sokrétű, mint amit az Igazgyöngy végez, fontos beágyazni a társadalmi közegbe. Mert meggyőződésünk, hogy csak így lehet változást hozó hatást elérni, ha nem „civil zárványt” építünk, hanem ügy-képviseleti szemlélettel, közösen keressük a megoldást az erre hivatott...

Tovább olvasom

Civil szervezetként, az állam mellett, a társadalmi leszakadás problémájában dolgozni különös kihívás. Ami talán a legfontosabb benne (bár sok szervezet nem ezt az utat választja), annak a hatásrendszernek a megértése és befolyásolása, ami egy irányba viszi a folyamatokat. Abba az irányba, ami kivezethet az átörökített nyomorúság mélységéből.  Mert nem elég pusztán a gyerekkel foglalkozni, hiszen ott van mellette a család, a szülők, nagyszülők generációja, ami más üzenetekkel befolyásolja a gyereket, mint amit az iskolában hall. Az, hogy a tudás érték, és biztos pont lehet egy másfajta életstratégia felépítésében, azt a család itt a legtöbb esetben nem erősíti meg. Mondatok szintjén persze igen, “mondom én is, hogy tanuljon, menjen iskolába, stb.” de ez nem valós hatás. Mert ennél sokkal erősebb lesz a következő lépésnél a “hát mit csináljak vele, nem üthetem agyon…én is megbuktam, mégis itt vagyok, stb.”. Ez épül be, ez a minta, és nem csak a tanuláshoz való viszonyulásban.

Tovább olvasom

Tegnap kint voltam Toldon… az alapítványnak itt van a pilotprogramja, a 13. évben vagyunk, az első etapot 20 évre terveztük. Mert a generációs szegénység kialakulása nem egy nemzedéké, a megoldásra is csak hosszú távon van esély. A teljesen értelmetlen egy-két éves projektek csak a pénzt viszik el. Azokat a szocializációs mintákat, amelyeket a családok átörökítenek, és amelyek ott tartják őket, abban a nyomorúságban, amiben a szüleik éltek, nem lehet egy-egy projekttel megszüntetni. Még elmozdítani sem… Ha úgy tűnik, van valamennyi hatás, és véget ér a projekt, a visszarendeződés mindig nagyon gyors. Azt hiszem, akik ezeket megoldásnak vélték (és vélik is), sosem mentek olyan közel a problémához, hogy megértsék a mélységeit. Magamon pontosan le tudom mérni ezt. Ma már én is nevetek a naivságomon, amikor azt hittem, elég adni, szükségleteket kielégíteni és lehetőséget nyújtani, és hipp-hopp bekövetkezik az attitűdváltás, és hirtelen mindenki önfenntartó, dolgos, pénzbeosztó, tanulni és dolgozni vágyó, a feketezónát elutasító, egészségesen élő, tudatos családtervezéssel bíróvá válik. 

Tovább olvasom