Az Igazgyöngyben az egyik alapmondat, hogy a szegénységet teljes társadalmi beágyazottságában értelmezzük és így keressük a megoldásokat is. Ez azt jelenti, hogy egy gyerek problémája mögött ott van a családé, a család története, pozíciója a közösségi hierarchiában, megküzdési képessége, túlélési stratégiája, ami egyénekre bontva és együtt is értelmezendő. A problémáikkal beágyazódnak egy intézményi rendszerbe, és többnyire ugyanazokkal a családokkal akad plusz dolga az óvodának, iskolának, családsegítőnek, gyermekvédelemnek, gyámhivatalnak, rosszabb esetben a rendőrségnek is. Az ingerküszöb azonban mindenhol más, és más a protokoll, a leterhelés, a kiégés, az elvárás. Egy biztos: összehangolt hatásokról nem igazán beszélhetünk.
Pedig megoldás csak így lenne lehetséges. Az Igazgyöngy a kezdetektől együttműködés párti volt, elég hamar kiderült, ha ellenséggé tesszük az intézményrendszer bármelyik elemét, dolgozóját, csak tovább fokozzuk a problémákat, sőt, azokon csattan az ostor, akiken segíteni szeretnénk.
Mióta próbálom értelmezni ezt az egész dolgot, amit társadalmi leszakadásnak nevezünk, azóta erősödik bennem a megtapasztalás, hogy a rendszeren belül nem hangosodnak ki a problémák megfelelően. Sokat figyeltem, melyek azok a tényezők, amelyek blokkolják ezt, mi az, ami miatt a rendszer működésében kódolva van a hibák elkendőzése.
A társadalmi leszakadás problémaköre ennek a vizsgálódásnak tökéletes terepe. Minden területen, az oktatáson át a gyermekvédelemig, a szociális ágazattól a foglalkoztatásig, vagy az egészségügyig.
Civil szervezetként, az állam mellett, a társadalmi leszakadás problémájában dolgozni különös kihívás. Ami talán a legfontosabb benne (bár sok szervezet nem ezt az utat választja), annak a hatásrendszernek a megértése és befolyásolása, ami egy irányba viszi a folyamatokat. Abba az irányba, ami kivezethet az átörökített nyomorúság mélységéből.
Mert nem elég pusztán a gyerekkel foglalkozni, hiszen ott van mellette a család, a szülők, nagyszülők generációja, ami más üzenetekkel befolyásolja a gyereket, mint amit az iskolában hall. Az, hogy a tudás érték, és biztos pont lehet egy másfajta életstratégia felépítésében, azt a család itt a legtöbb esetben nem erősíti meg. Mondatok szintjén persze igen, “mondom én is, hogy tanuljon, menjen iskolába, stb.” de ez nem valós hatás. Mert ennél sokkal erősebb lesz a következő lépésnél a “hát mit csináljak vele, nem üthetem agyon…én is megbuktam, mégis itt vagyok, stb.”. Ez épül be, ez a minta, és nem csak a tanuláshoz való viszonyulásban.
Ebből a munkából nem lehet kivonni az érzéseket. Talán ez véd meg minket a kiégéstől. A felvállalt érzések. Azok is, amelyek örömteliek, és azok is, amelyek nem hagynak nyugodni...
Ebben az egész munkában, amit végzünk, nagyon fontos elemnek tartjuk a folyamatosságot és a pontosan tervezett előrelépést, haladást. Ha megszakadna a fenntartott hatásrendszer, amit működtetünk, visszarendeződne sok minden, és nagy erőfeszítéssel lehetne csak újraindítani. Ezért (is) alkalmatlanok az egy, vagy pár éves projektek arra, hogy a társadalmi leszakadás folyamatát mérsékeljék....
Furcsa megközelítésről írok most… talán ezt még csak annyiban érintettem, hogy írtam arról, néha megkérdezték tőlem: te nem félsz “kimenni” közéjük? Nyilván egyfajta, valószínűleg pár negatív történetből megerősödött sztereotípia ez...
Ebben a munkában hamar megtanultuk, mi az a tanult tehetetlenség. Az a bonyolult életvezetési viszonyulás, aminek nem szabad megállni a kezdeti pontján, és úgy gondolkodni, hogy persze, te kérsz valamit, amiben hiányt szenvedsz, mi meg adunk. Mert segítő szervezet vagyunk, tehát ez a dolgunk. Ezzel ugyanis csak konzerváljuk az illető...
Mostanában megint sokat gondolkodom ezen. Írtam már róla itt is, többször is, de most talán megint árnyaltabban látom, így az év végi értékelések idején. Sokszor írtam már le, mennyire rossz, hogy a rendszer működésében nincsen olyan típusú hatékonyságmérés, mint amit mi, civilek próbálunk beépíteni a működésünkbe. Meg azt is, hogy...
Nem is igazán jó így ez a cím… Mert van még egy fontos elem benne, amit nem tudok röviden, a címben megfogalmazni. Mert mondhatnám, hogy megoldások, de ez nem fedi jól, mert ezt meg befolyásolja a megfelelés, a hierarchizálódás, és nagyon sok emberi tényező, amit mindig boncolgatok, vagy itt, e...
Nem vagyok egy kötözködő típus, alapvetően én sem szívesen konfrontálódok senkivel. De ebben a munkában nem kerülhetem el. Még, ha sokan nem is szívlelnek e miatt. Azt hiszem, változást nem lehet előidézni konfliktusok nélkül. És az integráció igencsak változásokra váró...
