Ebben az egész munkában, amit végzünk, nagyon fontos elemnek tartjuk a folyamatosságot és a pontosan tervezett előrelépést, haladást. Ha megszakadna a fenntartott hatásrendszer, amit működtetünk, visszarendeződne sok minden, és nagy erőfeszítéssel lehetne csak újraindítani. Ezért (is) alkalmatlanok az egy, vagy pár éves projektek arra, hogy a társadalmi leszakadás folyamatát mérsékeljék. És azért is, mert nem változtatnak a rosszul működő rendszereken, hanem mindig azok mellett működnek, sok esetben az ugyanezért dolgozó intézményrendszerről tudomást sem véve.
Én komolyan nem értem, miért nem látszik, hogy így értelmetlen az egész. Folyamatosan így működnek, rövid etapokban, addig hatva (valamelyest), amíg a projektidőszak van, addig is indikátorkényszerben. Talán írtam is már egyszer erről, hogy a “kedvencem” egy ilyenben az volt, mikor azt olvastam, hogy a projektidőszak alatt a családok minimum három fejlesztő rendezvényen vesznek részt, és az ehhez kapcsolt cél az volt, hogy “alapvető attitűdváltás következik be a családok életében”. Aha…. bizonyára. Vajon milyen fejlesztés lehet ekkora hatású?
Aki egy kicsit is érti a családok hátterét, minimális fogalma van az átörökített szocializációról, az nyilván mulatságosnak találja ezt a célt. De ne nevessünk, mert ez baromira komoly, így folynak el a pénzek, és így lesznek az irodában, az íróasztalnál teljesített indikátorok. Mert egy pillanatig se legyen kétség senkiben a tekintetben, hogy ez is egy sikeresen lebonyolított projekt volt.
És akkor máris itt vagyunk a működésben a következő nélkülözhetetlen dolognál: a hatékonyságmérésnél. Mert ez szerintem óriási hiánya a rendszernek. Márpedig ha nincs, vagy nem valós a munka hatékonyságának mérése és értékelése, akkor arra nem lehet építeni. Akkor nem lehet beavatkozási pontokat találni, nem lehet tervezni, újratervezni. Ez pont olyan, mint a társadalmi vállalkozásban az üzleti terv. Fontos látni mindent a tervezéshez. Hogyan lehetne ezek nélkül hatékonyságnövelést tervezni, végezni?
Most van a gyermekvédelmi konferenciák időszaka, nagy öröm nekünk, hogy a helyi rendszer egyre több településen partnernek tekint minket, és meghívást kapunk. De érdekes képet is láthatunk a rendszer működéséről, így, többszereplős részvétellel.
Talán a legfontosabb, hogy világosan látszik, az intézményrendszernek nincsenek sem eszközei, sem módszerei a problémák kezelésére. Helyesebben arra még csak-csak, hiszen működik a rendszer, a problémás családok kiszűrése, a védelembe vétel, ha kell, a kiemelés is, de ezek nem szüntetik meg az okokat, csak ügykezelések, és abban sem a leghatékonyabbak. Prevenciót, fejlesztést nem látni.
A tehetetlenség érzés pedig kiégést hoz, az “ezekkel úgysem lehet mit tenni” álláspont mondatait, a hibáztató attitűdöt, az elkeseredett, a sztereotípiák mentén beletörődő, vagy ami rosszabb, azt erősítő viszonyulást, amit az egyik helyen egy résztvevő így sommázott: “tavaly is ugyanezt mondtuk, az idén is, és jövőre is ugyanezt fogjuk”.
De ha ebben a rendszerben nem kezelhető semmi, akkor miért nem lehet változtatni rajta? Miért visszük a rendszerváltás óta ugyanazokkal, a hatásukban nem, csak a rendszerükben változtatott protokollokkal ezt az egészet? Nyilván, ha lenne a hatásoknak valamiféle elfogadott mérése, akkor lehetne miről beszélni. Ezer sebből vérzik az egész, leginkább azért, mert a hatások nem támogatják egymást, vagy nincs kapcsolódás, vagy csak névleges, mindenki igyekszik lezárni a rá osztott ügyet, az okokkal senki sem törődik, akkor sem, ha két héten belül újra termelődik az ügy. Akkor legfeljebb megfogalmazzák, hogy “ezek ilyenek.”
Miért van, hogy a problémák taglalásakor pl. egyetértés van abban, hogy a közmunka értelmetlen, mégis, az országos rendszer felé a közmunkaprogram sikereit megerősítő és méltató infó megy? Miért van, hogy konkrét adatok nélkül, egy-egy család története kapcsán erősítik egymásban is az általánosító, kudarcos képet, és egyetlen pozitív gondolat sem hangzik el, ami azt üzenné: van értelme? Miért van, hogy nincs megoldáskeresés, legfeljebb egy-két felvetés, hogy “csinálni kellene valamit”?
Biztosan nehéz pozitív képet adni egy olyan problémáról, ahol a megoldatlanság nyilvánvaló. De ez így rémisztő.
A múltkor gondoltam végig, hogy ezek a családok átörökített, rögzült krízishelyzetekben élnek, generációk óta. A rendszer pedig generációk óta nem tudja tartós megoldásban támogatni őket. Úgy tűnik, erre sincs tudás, hatékony módszertan, hogy ezekkel a rögzült krízishelyzetekkel mint kezdjenek, közben pedig a világ változik, és új típusú krízishelyzetek keletkeznek, amit támogat pl. az online tér, a drogok megjelenése, vagy épp a pandémia időszaka. Szóval, nagyon kellene egy új módszertan, ami ebben az új térben, a megváltozott viszonyok között is működik. De a gyakorlatban még a régi sem működik hatékonyan.
A krízishelyzetek azok mindig következmények. Az iskolázatlanságnak, a lakhatási szegénységnek, a pénzügyi tudatosság hiányának, és leginkább az átörökített szocializációnak a következménye. A krízishelyzetek kezelése csak tüneti. Az okokkal kellene foglalkozni, ami viszont sokkal komplexebb annál, mint amit pl. a gyermekvédelem ma átfog.
Én egyre inkább azt érzem, így, ahogy ez a rendszer viszi, szervezi, ebben az intézményrendszerben, ebben a szabályozásban, ezzel az attitűddel, és ezzel a ráfordítással nem mérsékelhető a társadalmi leszakadás.
Újratervezés kellene. De ehhez előbb hiteles adatok, elemzés, aztán egy új működési struktúra kidolgozása szükséges. Fogalmam sincs, hogy lehet ezt megcsinálni. Abban azonban biztos vagyok, hogy meg kellene lépni. Mint ahogy abban is biztos vagyok, hogy ennek nem az uniós pályázati projektekben van a helye. Hanem egy újragondolt, a társadalmi leszakadást mérséklő, korszerű rendszer felépítésében.
Ennyi idő után ebben a munkában rálátok két generációra. A legnehezebb családoknál, egy-két kivételtől eltekintve ugyanazok a problémák foglalkoztatják velük kapcsolatban az intézményrendszert a gyerekeknél, mint a szüleiknél. Aki gyerekként védelembe volt véve, neki a gyerekeinél is ez a kép. Ahol gyerekként kiemelték a családból, ott ő sem tud biztonságos közeget teremteni felnőve a saját gyermekeinek. Ahol a bűnözés természetes velejárója volt a gyermek életének, ott felnőttként is ugyanazt az utat választja. Aki gyermekként lemorzsolódott a közoktatásból, annak a gyermekei is minden bizonnyal kiesnek, vagy alapkészséghiányosan kerülnek ki.
Az eredmény mindenhol ugyanaz. Marad, és egyre nő az a réteg, akiknek az élete ugyanazokban a keréknyomokban gördül tovább, mint a szüleiké.