A kedd-szerdai Civil Sugárút rendezvényének keretében tartottam egy rövid előadást, a sok sebből vérző oktatási rendszerünk egyik sebéről, a szegregációról. Feltettem a facebookra a szöveget, de többen jelezték, hogy linket szeretnének, mert a tovább-osztásra így jobb lehetőség nyílik. Felteszem hát ide is, a blogba.
Akik érintett pedagógusok, és szegregált iskolában tanítanak, nekik biztosan megerősítő lesz olvasni. De akik nem, azoknak is elgondolkodtató lehet. De legjobban azt szeretném, ha mindenki úgy olvasná, hogy közben a jövőre gondol. És ne arra, hogy éppen most neki mi a jó. A rossz dolgok gyakran azért történnek meg, mert későn gondoljuk azt, hogy ebből rossz sülhet ki. Utólag mindig világosabban látszik minden. De akkor már késő. Visszarendezni mindent sokkal nehezebb.
Egy civil szervezet számára a szervezetfejlesztés elengedhetetlen. Mi is gyúrjuk, folyamatosan. Nemcsak azért, mert elmúltam hatvan, és szeretném megélni még, hogy az Igazgyöngy nélkülem is működjön, hanem azért is, mert közben mindig újabb és újabb területek jönnek elő, amivel foglalkozni kell, amiről tanulnunk kell. Mindezt pedig megfejeli a világ hihetetlen...
Amikor elkezdtem ezt a blogot, többnyire személyes élmények, esetek leírása jellemezte. Aztán, ahogy egyre jobban képbe kerültem erről az egészről, sokkal árnyaltabban kezdtem látni minden esetet, és egyre inkább tevődött az ügyekről a figyelmem az...
Tulajdonképpen elégedett lehetnék. Hiszen tudtunk tovább dolgozni, vinni tovább az iskolát, és az esélyteremtő modell fejlesztését is. Az iskola továbbra is eredményes, egyre jobban tudjuk szakmailag is rendszerbe állítani, amit gyakorlunk, a módszer terjed, itthon is, és külföldön is. Az oktatással, és a szociális munkával is ígéretes egyetemi projektekben dolgozunk,...
Valahogy nálunk a politika része lett, hogy minden problémánál, ami felmerül, az első reakció, hogy ki a hibás érte? Megszoktam már, hogy beemelődött a nyelvezetbe korábban az „elmúltnyolcévezés”, most meg a „felhatalmazást kaptunk rá”, és már nem lepődök meg különösebben azon sem, ha a visszaélések kapcsán is így kezdődnek a...
Valamikor sok évvel ezelőtt találkoztam Ancsel Éva mondatával: “Nézz hosszan egy gyermekarcra, és látni fogod: ha van sors, hát nagyon korán elkezdődik.” Már akkor nagyon megérintett, ha jól emlékszem, egy fekete-fehér fotó mellé írták oda, egy néger kisgyerek háttérbe beleolvadó arcához, akinek hatalmas, kétségbeesett szemei tartották fogva a tekintetet. Nem...
