549. Eszközök az eszköztelenségben

549. Eszközök az eszköztelenségben

549. Eszközök az eszköztelenségben

Azt már régen megtapasztaltam, hogy a szegregálódás felerősödése az oktatásban nemcsak a gyerekek sorsát határozza meg visszafordíthatatlanul, nemcsak ők lesznek az áldozatai, hanem a pedagógusok is, akik a szegregált, vagy szergegálódó iskolákban tanítanak. Mert a szegénység hatásaival szemben az iskola tehetetlen, a halmozottan hátrányos helyzetű gyerekek képtelenek megbirkózni a követelményekkel, a tanulási hátrányok és a szocializációs problémák ebben a rendszerben nem kezelhetők.

Alig látni már a korábbi próbálkozásokból, módszertani fejlesztésekből, továbbképzésekből, pedagógia programokból valamit, a nagy egységesség korát éljük, miközben a tantermekben egyre világosabban látszik, naponta romlik tovább a helyzet. Az a furcsa, hogy ebben központi megoldásként nem a rendszer átalakítása történik, sokkal inkább az állami segédlettel történő kettészakítása. Aki teheti, kimenekíti a gyerekét olyan iskolába, ahol a hátránnyal érkező gyerekek nem fordulnak elő, ahol könnyedén teljesíthető a kompetenciamérés országos átlaga. A közoktatás rendszere egyre gyorsabban szakad ketté, az állam meg hagyja, magára hagyva azokat, akik a szegregált, vagy szegregálódó iskolákban tanulnak és tanítanak.

Mert míg a jobb társadalmi státuszúakat tanító iskolákban van tanulási motiváció, partnerként működő szülő, megvásárolt taneszköz, megfelelően táplált, kipihent és érzelmileg stabil gyerek, akinek, ha van is valami tanulási nehézsége, a szülők azt magánúton, plusz fejlesztésekkel igyekeznek kiküszöbölni, addig a zömében halmozottan hátrányos helyzetűeket tanító iskolákban nyoma sincs ennek.

Mert itt ritka a tanulási motiváció, itt nem partner a szülő, hiányos a taneszköz, éhes és kialvatlan a gyerek, ápolatlan és agresszív, sok a BTM-es (beilleszkedési, tanulási, magatartási zavarral küzdő), ők sosem kaptak külön fejlesztéseket, a szüleik azt sem tudják, mi az. Az elvárás pedig ugyanaz, a tempó is, és mivel a követelmények csak így teljesíthetők, a módszertan is. Frontálisan, lexikálisan, kézi vezérléssel.

A pedagógus folyamatosan a kudarccal szembesül, alsóban még csak-csak, de felsőben már képtelenség a továbbgörgetett alapkészséghiányokkal tovább haladni, aki nem tud megfelelően olvasni, az nem fog tudni haladni a többi tantárgyból sem. A tanulás felsőben már végképp nem köti le őket, keresnek mást, felerősödnek a magatartási gondok, a pedagógus idejét a fegyelmezés köti le, de ebben is sikertelen. Az esetek egyre durvábbak, bevonódik a rendőrség is, de ettől sem lesz jobb a helyzet.

Ki a hibás? Egyszerű azt mondani, meg is teszik sokan, hogy ők hibáztathatók kizárólag, a halmozottan hátrányos helyzetű, zömében cigány gyerekek szülei. Miért így nevelik a gyerekeiket, miért nem vesznek nekik felszerelést, miért nem etetik normálisan, miért engedik neki, hogy későig nézzék a tv-t, miért nem hordják külön fejlesztésekre, vagy egyáltalán miért szülik meg őket, ha nem bírnak megfelelően gondoskodni róluk?!

Azt hiszem, ebben az egészben az a legnagyobb probléma, hogy magával a szegénység átörökítésével senki sem számol a rendszerben, az, hogy ezek a gyerekek mibe születnek bele, mi épül be zsigerileg náluk, és mi formálja őket tovább, azt figyelmen kívül hagyja mindenki, mintha nem is létezne. Pedig ez határoz meg leginkább mindent náluk. Ezek a gyerekek olyan tudást kapnak csak örökül, ami  generációk óta a szegénységben formálódik. Amiben nincs benne a tervezhető, a kiszámítható, a hosszú távú. Csak a napi túlélési. Amiben nincsenek számukra értelmezhető kitörési pontok. A helyzet pedig, amiben élnek, nem annyira egyéni történetekben, sokkal inkább bonyolult társadalmi folyamatokban értelmezhető. Ami nem most kezdődött, és  generációkon keresztül egyre jobban terhelődött meg újabb problémákkal.

Ezen mégis túllép a többség.  Szerintük az egyén a hibás, minden az ő döntése, az ő felelőssége.

Eléggé sokat küzdünk mostanában egy iskolai helyzettel. Az egyik településen, egy olyan osztályban, ahol csak halmozottan hátrányos helyzetű gyerekek vannak, egy pedagógus, nagyon belefáradva, nagyon nem értve, nagyon elutasítva őket, nem tudja kezelni a helyzeteket. Régóta küzdünk ezzel, sokszor csitítottuk le a szülőket, amikor az osztályban eljárt a keze, vagy olyan szavakat használt, amit egy pedagógusnak nem lenne szabad. Volt ilyen pedagógus több is, nemcsak itt, más iskolákban is, de valahogy megoldódott mindenhol, leginkább úgy, hogy az illető feladta, elment az iskolából. De ez itt nem fog menni, pár éve van a nyugdíjig, ő biztosan marad.

Nemrég kaptunk egy telefont, aminek tulajdonképpen örülnünk kellene, hiszen a munkánk eredményét is mutatja. Az egyik faluból telefonált egy férfi, hogy a családjából az egyik fiúcskát úgy megütötte ez a pedagógus, hogy az a fejét a padba ütve jó nagy púppal a homlokán ment haza. Tudják ők, hogy rendetlen, na de nem így kellene…. és most inkább nekünk telefonál, hogy intézkedjünk, mert ha ő bemegy a suliba, nem biztos, hogy tud uralkodni magán… és ki tudja, mi lesz a vége.

Szóval, segítsünk, próbáljuk mi.

Ami persze nem egyszerű. Egy kis településen mindenki ismer mindenkit, és a pedagógus párja befolyásos ember. Nem nagyon mernek szólni neki. Még az iskolában sem. Szóljunk mi? Nyilván a reakciója az lesz, hogy mi közünk van hozzá? Ráadásul utána elég nehéz lesz ebből partneri viszonyban dolgozni vele.

Eddig védtük a mundér becsületét, magyaráztuk szülőknek, gyerekeknek, hogy azért ilyen, mert nem bír velük, mert tényleg nagyon nehéz, meg, hogy belefáradt már, idős, stb. De már nem tudjuk…mert mi magunk sem értünk egyet azzal, ahogy kezeli a helyzetet. Akkor hagyjuk, hogy önbíráskodásig menjen a dolog? Mondjuk a szülőknek, menjenek fel, és intézzék el vele? És ha az évek óta görgetett ellenszenv tettlegességet szül? Nyilván ez nem megoldás… Elég sokat dolgoztunk azon, hogy ezt visszaszorítsuk. De végül is ő évek óta provokálja őket, ezekkel az esetekkel. Meddig kell őt védenünk? Vagy mondjuk a szülőknek, jobb, ha eltűrik, mert ebből csak ők húzhatják a rövidebbet? Mert ezt az oldalt sosem fogja elemezni senki, ezt mindenki hibátlannak tekinti, mert ő a tanult, ő a nem cigány, neki van pozíciója a településen, és a másik oldal szavai, reakciói mindig más súllyal esnek latba. Mindegy, hogy mi volt előtte… csak az számít majd, ami ott történik.  Ami pedig kiszámíthatatlan.

Nyilván jó pedagógus volt valamikor. De azok az eszközök, amivel ő sok évvel ezelőtt sikeres volt, ebben a problémahalmazban nem működnek már. Áldozata lett ennek az egésznek ő is, de mégis másképp, és ebben a helyzetben tovább rombol, még évekig, mivel senki sem mer szólni neki. Mi meg próbáljuk védeni a védhetetlent a családoknál. Úgy, hogy közben mi sem értünk vele egyet.

Keserves kompromisszum, és nem megköthető. Mert ő sem mehet túl egy határon, még, ha kiégett is. Még, ha befolyásos helyzetben van is. Még, ha eszköztelen is. Ő nem generációkon át ebben szocializálódott, itt még van szerepe az egyéni döntésnek. Mert amikor lendül a keze, meg kellene hogy szólaljon belül az a hang, ami pedagógussá tette.

Facebook Comments