A kapcsolatrendszerünkbe kerülő gyerekekkel és családjaikkal lassan, türelemmel építjük ki azt a köteléket, amiben elmozdulhat valami a mélypontról, a gyerekek érdekében. Amiben segítünk, hogy jobb legyen, de ehhez az ő segítségükre is szükségünk van. Más partner is kellene persze. Sok kellene. Aki segít.
Azt hiszem, a legnagyobb baj a felelős gondolkodás terén van a generációk óta mélyszegénységben élőknél. A tervezés, előrelátás, tudatosság képessége generációról generációra hanyatlott, és tört új utakat magának a túlélés módszere.
Akik követik ezt a blogot, bizonyára érzékelik, hogy én is hogyan változom e munka közben, ahogy értem, értelmezem ezt az egészet, ami maga is változik folyton, és a környezet is, amiben a szegénység problémája jelen van.
Menni kell tovább, ez nem olyan munka, ami várhat, itt nem lehet mondani, hogy majd, ha kifizetik a kártérítést, a szegénység krízishelyzeteinek megoldása nem halasztható, a folyamat elengedése visszavethet mindent, amit eddig felépítettünk.
Ez a banki krízishelyzet, az, hogy honnan várható segítség és miként, újra elgondolkodtatott az állam és a civil szervezetek viszonyán. Hol vagyunk, mi a szerepünk, szükség van-e ránk, hogyan tudunk illeszkedni az állam által működtetett rendszerhez?
„Normális” működésben hetente írok ide, hét végén teszem fel az írást. Vicces, hogy normális működést írok, miközben az sem normális helyzet, ami miatt ez a blog van, most mégis annak tűnik, ahhoz képest, ami a héten történt.
