Sokat gondolkodom azon, hogy lehetne jobban. Azt már biztosan tudom, hogy gyorsabban nem lehet, hiába akarnánk. A generációs léptékben felhalmozódott, beépült viszonyulásokat nem lehet gyorsan megváltoztatni, a megoldások is csak generációs léptékűek lehetnek.
Azt is világosan látszik, hogy az oktatás nélkülözhetetlen, de nem elégséges beavatkozási pont. Ennek az oka az, hogy a szülők is alapkészséghiányosak, a világlátásuk beszűkült, és az életstratégia-építésben, amiben a túlélés a fő vezérelv, nincs meghatározó szerepe a tanulásnak. Mondhatnám úgy is, hogy a szülői generáció is magára volt hagyva, de talán még pontosabb, ha azt mondom, a nagyszülői is, és talán előtte sem volt olyan rendszer, aminek a hatása tartósan beépülhetett volna.
Valahogy olyan ez egész, mintha az ország működését meghatározó folyamatok nem lennének kompatibilisek a generációs szegénység megtörésével. Annyira mások a hangsúlyok, az érdekek, hogy abba nem fér be egy generációs probléma értelmezése sem, nemhogy a megoldáskeresés. És lassan a tudáshiányokból adódó manipulálhatóság jó eszköz lett a választások idején a hatalom megtartásához. Ennyi lett ennek a társadalmi csoportnak a “politikai haszna”. Kívülmaradtak mindenen.
A szocializációs minta erősségéről sokat írtam már. A generációs szegénységben mindennél jobban hat ez, az életstratégiák ebben épülnek fel, ezzel szemben a mai iskolarendszer vajmi kevés hatással bír.
Az életminőség szintje is szocializál, amibe születnek, azt szokják meg, pont úgy alakítják maguk körül a dolgokat, ha felnőttek lesznek, mint ahogy otthon látták, ha egyáltalán vannak olyan szerencsések, hogy elköltözhetnek a szülői háztól. Látszik ez a háztartásvezetésen, a környezetükön, a kertművelésen, a gyereknevelésen, a munkavállaláson, a szórakozáson, mindenen.
Szocializálnak a túlélési stratégiák is, miből van pénz, mi ad megélhetést, mivel tudják kielégíteni a fogyasztói világból rájuk ömlő, érzéseik szerint szükségletté vált vágyaikat. A legnagyobb gond, és erről is sokat írtam már, hogy a túlélési stratégiák nem a legális, felelős munkavállaláshoz, és nem is a tanuláshoz kötődnek. Az olyan lehetőségek, mint a boltocskázás, üzletelés, pénzért fuvarozás, az eladósododással nem foglalkozva a személyi kölcsönök felvétele, az áruhitelek közötti lavírozás, a kriminalizáció kínálta utak meghatározók ebben.
Huszonöt év után sem tudok betelni azzal, ahogy a társadalmi leszakadás jelenségeinek értelmezésével mindig újabb és újabb összefüggéseket találok. Ezek egy része a terepi munkából jön, olyan, ami a szakirodalomból nem tanulható, más része pedig épp egy-egy szakirodalmi fogalom kapcsán ad olyan szempontot, ami alapján felfedezek egy új összefüggést. Szóval, mindig jön valami, amit átszűrök az eddigi tapasztalatokon, és utána még jobban értem ezt az egészet.
Most pl. az érdekek kapcsán kezdtem el gondolkodni. Mert olyan gyakran hallani: a gyerek érdeke, a családok érdeke, a nemzet érdeke, a döntéshozók érdeke, stb.
Bár így felsorolva olyan, mintha mind egy irányba mutatna, a valóságban azonban inkább ellentmondásokat látni, és nem ideális egységességet. Vajon miért nem? Mi befolyásolja, alakítja, deformálja? Talán az, hogy az érdekek a belső és külső hatásokban formálódnak… és ez a társadalmi leszakadás szempontjából fontos kérdéseket vet fel.
A generációs szegénységben élő családok érdekeit a saját életstratégiájuk határozza meg, és ennek sok ütközési pontja van az intézményrendszerben megfogalmazódó, ott által elvárt érdekekkel, amit persze a szakpolitika/politikai érdekei határoznak meg. Miért feszül vajon ekkora ellentmondás ebben az egészben?
Furcsa ez a munka… vagy inkább a megítélése. Személyes szempontból is. Mindig van, aki azt mondja, hagyjam abba. Mert szerinte nem érdemes harcolnom, megnyerhetetlennek tartja ezt az egészet, más meg félt, vagy sajnálja az erre fordított energiámat, amit másra is fordíthattam volna, aztán, ahogy a helyzet romlik, vannak akik féltenek...
Többször írtam már itt az évek során arról, hogy milyen ösztöndíj-rendszert működtetünk, milyen szabályokkal, milyen eredményekkel és tanulságokkal.Félévkor és év végén mindig ránézünk az eredményekre, összevetjük a korábbiakkal, elemezzük is, mert szeretnénk, hogy még jobb, még hatékonyabb lehessen. Most is így történt…erről szeretnék írni ma.Először talán ez alapelvekről, mert hátha...
Tegnap voltam hatvan éves. A munkám a kezdetektől az oktatáshoz, kiemelten a hátrányos helyzetű gyerekek oktatásához kötődött, az első felében az állami rendszerben, majd a civil szférában. 21 éve alapítványi keretek között, a művészetoktatásban, 11 éve pedig egy komplex esélyteremtő munka keretében, kiegészülve mással...
Azt hiszem, teljesen természetes reakció az, amibe belesodródunk. Amikor elkezdtünk dolgozni ebben a problémában, sokkoló volt megtapasztalni a gyerekszegénységet, a teljes kilátástalanságot. Szép íve volt a probléma megértésének ahogy haladtunk ebben, és haladunk ma is, hiszen a mindig változó társadalmi közeg, amibe ez az egész ezer szállal be van kötve,...
Sokszor kérdezik tőlem a munkánk eredményét. Itt, e blogban többnyire a nehézségekről írok, a napi apró sikereket inkább a facebook oldalon kommunikálom. És persze néha itt is, a nagyobb mérföldköveket meg főleg. Próbálom az egyensúlyt megtalálni, hiteles és valós képet adni erről az egészről. Nem akarok rózsaszínre kozmetikázott sikerszériát bemutatni,...
Az ember sokszor évekig azt hiszi egy-egy gyereknél, hogy sikerül kirángatni onnan, ahova a sorsa szerint rendeltetett. Mellette vagyunk, segítjük, mentoráljuk, támogatjuk, és mielőtt látszana a vége, hirtelen összeomlani látszik minden. Mert kiderül, kevesek voltunk. Pedig többet tettünk bele, mint bárki más. Többet, mint a család….vagy inkább mást, olyat, amiből...
