Ebből a munkából nem lehet kivonni az érzéseket. Talán ez véd meg minket a kiégéstől. A felvállalt érzések. Azok is, amelyek örömteliek, és azok is, amelyek nem hagynak nyugodni...
Milyen évünk volt? Ha azt nézem, hogy magával az ÜGY-gyel, a gyerekszegénység ügyével kapcsolatban mik történtek, nos, ezzel kapcsolatban nem igazán tudok pozitív változásokat megfogalmazni. Az oktatás, egészségügy, gyermekjóléti szolgálat nem tudott változásokat elérni, sőt, a szakemberhiány felerősödése csak tovább nehezítette az ágazatok munkáját. Az oktatási szegregáció ügyében nem történt...
Annak a felismerése, hogy ez az egész munka nem lehet egy elszigetelt “úgy csinálom, ahogy akarom” történet, elég fontos fordulópont volt a munkámban. Persze lehetett volna így hagyni, koncentrálni gyerekekre, egyengetni egyéni életutakat, személyes kapcsolatban működtetni, ez is egy út, sok civil segítő, szervezet választja ezt. Nincs minőségi különbség közte,...
A hét elején döntöttem úgy, hogy nem tudom képviselni tovább az integráció ügyét az EMMI Antiszegregációs Kerekasztalában. Írtam egy hosszabb levelet arra a listára, ahol a kapcsolatot tartottuk, aztán kiírtam a facebook oldalamra is, mert nem akartam titokban, az méltatlan lett volna hozzám, bár nem kívántam túl nagy feneket keríteni...
A menekültügy napi gondja most maga mögé utasít mindent, de közben az élet zajlik, az országon belüli problémák éppúgy jelen vannak, a nehéz éppen az, hogy az emberben az motoszkál: ott jobban kell most a segítség, de közben látja az ettől független folyamatokat is, amelyeket nem lehet...
Hallom nemrég a híradásokban, hogy országos cigányvajda-találkozó volt. Akit a hírbe bevágtak, az eredményekről beszél, hogy hány megyében keresték meg a rendőri szerveket, majdnem mindben, és „ sikeresen megegyeztünk arról, hogy segítjük egymás munkáját”. Hurrá, mondom. Akkor ez is megvolt. Innen már nem lesz gond....