Két hónapja posztoltam ezzel a címmel egy blogbejegyzést, akkor a konzervatív oldalhoz tartozó követőimnek feltéve ezt a kérdést, akik azt nehezményezték, hogy miért teszek ki olyan cikkeket az oldalamra, ami véleménynyilvánítás is egyben a rendszerről. Ezzel ugyanis szerintük mélyítem a társadalmi konfliktusokat. Miért nem tudok csendben “csak” segíteni, mert azt el tudják fogadni. Akkor próbáltam megértetni, miért nem megy.. egy darabig csend volt, aztán épp a múlt héten megint vitát gerjesztett ez, egy kommentelőnél, aki szerint lojálisabban kellene viszonyulnom a rendszerhez.

Ez is velem van, mindig, és az is, ami miatt most újra ezt a címet írom le. Ez is visszatérő téma, aki olvasta a könyvemet, épp egy ilyen cseteléssel indul, amiben lehord valaki mindennek, egy szó miatt, ami sértette. Most egy posztom kapcsán indult újra ez a vita. Indulatok csaptak össze, a kommentekben pedig már olyan szerepeket is kaptam, amelyek teljesen távol állnak a személyiségemtől, és a céljaimtól is.

Az alapkérdés pedig az, ami nemcsak most, nálam bukkant fel, hanem más segítő civil szervezeteknél is, hogy mi, nem cigányként a cigánykérdésben dolgozva nem jól csináljuk, hogy ez rólunk szól, és nem a cigányokról, és tulajdonképpen nemhogy nem segítjük, hanem gátoljuk a romák integrációját, erősítjük a kirekesztést, és akadálya vagyunk a roma önszerveződésnek is, mert kiszorítjuk őket. Miközben mi lennénk a legboldogabbak, ha látnánk olyan erőt, akár mellettünk, akár helyettünk, amely képes elmozdítani ezt az egész őrületet a mélypontról.

Amikor elkezdtem ezt az egészet, akkor fogalmaztam meg azt a mondatot, amit azóta is gyakran mondok: nem cigányként vagyok ebben az egészben jelen, és épp ezért nem tudhatom, milyen lehet roma identitással élni. És nem is mélyszegénységben szocializálódtam, és ezt a kettőt én úgy tekintem, mint speciális tudást, aminek nem én vagyok a birtokosa. Azt viszont én tudom behozni ebbe a csomagba, hogy a többségi társadalom milyen pontok mentén tudna befogadó lenni. És ebből a két tudásból lehet(ne) építeni azt az utat, amin elindulhatnánk.

Épp ezért mindig kellő alázattal viszonyultam a roma identitás kérdéshez. Ráadásul az én fő célom több, mint a roma kérdés: a gyerekszegénység ellen próbálok dolgozni. Szándékosan használom évek óta a generációs szegény kifejezést… mert ez nem roma specifikum, bár kétségtelen, hogy a generációs szegénységben élő családok zöme roma. Pont azért fogalmazok így, hogy ne etnicizáljam a problémát. Soha nem cigányoztam… nem én látok bele általánosítást. A baj sokkal inkább a szocializációval van, legalábbis én így látom. Azzal, amibe belenőnek a gyerekek.

Az elején nem is volt semmi gond.. azt hiszem. Haladtam szépen a probléma megértésében, egyre több terület vonódott be a munkánkba, egyre többet értettünk meg a társadalmi leszakadás kérdéséből. Tudósítottam róla, tudva, ha a nyilvánosság elé viszem, annak a következményeit vállalnom kell. Nem bántam a vitákat, mert közben, és azóta is rengeteg visszajelzés érkezett, amiből azt a következtetést vontam le, hogy sokan értik, megértik a probléma összetettségét.

Aztán, ahogy a gyűlölet a romák irányába egyre jobban erősödött, észrevettem magamon az öncenzúrázást, mert azt gondoltam, ha kihangosítok eseteket, jelenségeket, úgysem tudom megértetni a meggyőzhetetlenekkel, a szélsőségesen gondolkodókkal, hogy ebben mi a személyes felelősség, és mi a rendszerszintű, ezért jobb ha nem mesélek el pl. családon belüli erőszakot, lopást, családok közötti verekedéseket, stb.

Sokkal általánosabb megközelítésben próbáltam hát fogalmazni, hogy ne mélyítsem az elutasítást. Ráadásul az esetek, ha jobban megérti ezeket az ember, nem fekete-fehérek… és én az áldozati szerepet sem szeretem túltolni.

De ez is sértő, úgy tűnik. Most megkaptam az ebben a szerepben tetszelgő “fehér megmentő” jelzőt, amiben magamat építem, a népszerűségre törekszem, közben pedig lenézem őket, és erősítem a romák kirekesztését. Teszem mindezt felelőtlenül, a nyilvánosság előtt, kizárólag magamért.

Próbálom persze indulat nélkül, higgadtan fogadni ezt is, amennyire bírom. Kizárni magamból a sértettség érzését, amiben azért sikeres vagyok, a terep ebben megedzi az embert. Mégis a miatt írom ezt, amit, hogy érzékeltessem, nem olyan “szent” tetszelgés megélni ezt a munkát, mint akik most ezt gondolják rólam.

Mert nem írok, csak nagyon ritkán utalok rá, hogy mennyi olyan helyzet van a terepen, ami rémísztő. Hogy pl. néha fizikailag is veszélyben vagyunk. Hogy mennyire embertelen szituációkban próbálunk helytállni. Hogy hányszor jelentettek fel, fenyegettek meg, miközben épp azért dolgozunk, hogy a gyerekeiknek jobb legyen. Hosszan sorolhatnám az eseteket, de csak egyet írok le.

Ott voltam a gyöngyöspatai ügyhöz kapcsolódó tüntetésen is, azért az igazságtalanságért kiállva, ami ott történt. Ez különösen emlékezetes nekem, ma sem tudom, hogy bírtam elmondani a beszédem. Ekkortájt ugyanis kívülről sikerült úgy felhergelni a toldi romák egy részét ellenünk, hogy heteken át gyaláztak élő videókban főleg engem, meg az alapítványt is. Volt, (tanult romaként) aki a háttérből folyamatosan szította őket, posztolt is helyettük, ha nem tudtak, hogy mi tulajdonképpen rájuk szedjük össze a támogatásokat (meg ugye Sorosbérencek is vagyunk), amit nem adunk nekik oda, hanem ellopunk. Annyira rettenetes volt, hogy azt elmondani sem tudom. Gúnyoltak, fenyegettek, üvöltöztek…néha már annyira fájt, hogy késztetést éreztem, hogy kiposztoljak egy-egy videót…de elszégyelltem magam még a gondolattól is, mert tudtam, ha megteszem, még sokkal erősebb indulatokat gerjeszt a romák iránt. Lenyeltem hát ezt is, sőt, közben a tüntetésen a romák befogadásáról, az esélyadás fontosságáról, a bizalomról beszéltem. Miközben, ha akkor épp nem Pesten vagyok, lehet, hogy meglincselnek.

Úgy próbáltam túlélni, hogy arra gondoltam: ebben a közösségben, amiben dolgozunk, lesznek, akiket nem lehet rászedni, ellenünk hergelni. Romák tették, romákkal, ellenünk, segítők ellen, alaptalan vádakkal. Most eszembe is jut egy történet, mikor meglátogatott minket egy fővárosi roma érdekvédő…akkor már foglalkoztattunk romákat is. Mikor elment, az asszonyok azt mondták: “ne hívj többet ilyeneket ide. Azt mondta nekünk, minek dolgozunk nektek…gádzsóknak. Hogy ti csak kihasználtok minket. Ez nem segíteni akar, hanem összeugrasztani…”

Mert azt is látni kell, hogy ezek a vonalak is benne vannak ebben a történetben…

Ami most még bántó számomra, hogy a kiállásaimban, amelyeket a nyilvánosság előtt vállaltam, sosem kaptam megerősítést roma oldalról. Hol voltatok, mikor az egyházi iskolák szegregáló hatása miatt harcoltam? Évekig küzdöttem, írtam is róla folyamatosan… nem emlékszem egyetlen reakcióra sem roma vonalról. Persze ott is ült roma értelmiségi, minden megbeszélésen, a minisztériumból, de ő sem állt mellém, mikor hazugnak neveztek, csak ült, megfigyelőként. Az oktatási szegregáció azóta sem állt meg…én viszont feladtam. Mert egyedül voltam.

Máig isszuk a levét annak a majdnem sajtóperes ügynek, amikor egy cikkben egy politikus megnyilatkozását kifogásoltam, ami arról szólt, hogy nem kell integrálni, mert gondoljunk csak “a befőttre: 2-3 rossz szem az egész üveget elronthatja.” Ez is eléggé a nyilvánosság előtt zajlott…de nem emlékszem egyetlen észrevételre sem a romák felől. Vajon az a kommunikáció nem volt sértő? És persze annyi van még…amikor egy roma politikus azt írta egy cikkben, hogy nem a náciktól kell megvédeni a romákat, hanem tőlem…mert akkor épp a fogamzásgátlás fontosságáról írtam. Vagy ott volt egy “konzervatív” roma tanácsa, aki szerint az a baj, hogy “bevédem” a cigányokat, ő cigányként pontosan tudja, hogy ilyen érzelmi alapon, ahogy én teszem, nem lehet velük bánni, ebből nem értenek.

Persze van, amikor tudom, sértő voltam.… Pl. egy minisztériumban dolgozó roma értelmiségi magyarázta, mennyire zavarja őt, mint romát, hogy a települési problémák között ennyi bűnhöz kötődő dolgot hozunk be. Drog, prostitúció, betörések. Nyilván nem tudunk arról – mondta – pl. hogy a cigány lányok legféltettebb kincse a szüzessége. Nem bírtam, máig is szégyellem, hogy mennyire kiakadtam… de épp aznap azon dolgoztam, hogy segítsek egy roma lánynak, akit eladtak prostituáltnak… romák. És egyébként is, én csak a szakirodalomban találkoztam efféle “kincsként” kezeléssel.

Én szeretem azokat, akikkel és akikért dolgozunk. Nekem mindegy, hogy roma, vagy nem roma. Együtt siratom meg velük azokat, akiket eltemetünk, együtt örülünk a születéseknek, és támogatjuk mindenben a kisbabákat, hogy egészségesen fejlődjenek. De rengeteget harcolunk is. Nem a roma identitás miatt, nálunk ez el sem hangzik sosem, hanem azok miatt a túlélési stratégiák miatt, amelyek sosem fogják őket az integráció irányába vinni. A feketezóna, a bűnözés, a munkavállalói kompetenciák és az önfenntartási képességek hiánya, a tanult tehetetlenség, az eladósodás, a családon belüli erőszak, a kommunikáció, stb. mind olyan része ennek, amivel számolni kell, amiről beszélni kell. Akkor is, ha rossz szembesülni vele.

Nem vagyok jogvédő. Civil vagyok, aki szeretne változást a gyerekszegénység kérdésében. Roma, vagy nem, nekem teljesen mindegy. Számomra ez nem etnikai kérdés. Ha “csak” adományoznék, ha csak az áldozati szerepet hangsúlyoznám, feltehetően nem lenne velem baj. De mi fejlesztő segítségnyújtást végzünk, amiben elkerülhetetlen a problémák kezelése, elemzése, és megértetése is. Ettől viszont, úgy látszik, hamar ellenségkép kerül körém.

Persze el lehet marni minket a terepről… csak azt nem tudom, ki áll majd a helyünkre? Ki fogja akkor segíteni a családokat azokban a helyzetekben, amiben a rendszer nem fogja? Nem tolong itt senki a terepi munkáért…aminek a feltételeit is annak kell megteremteni, aki belevág.

Egyébként azt hiszem, egy sokkal komplexebb kérdés az, ami itt ez az egész előjött. Az, hogy nálunk nincs meg a problémákkal való szembenézés kultúrája. Talán ezt kellene megtanulni.

Mert megsértődik a regnáló hatalom (és meg is torol), ha szólunk, hogy nem jól működik a rendszer. Megsértődik a helyi intézményrendszer is, ha problémát jelzünk, és bosszút áll, többnyire azokon, akiken segíteni szeretnénk. Megsértődnek a helyi romák, mert “leszégyenítjük” őket. Sértő pl., ha megkérdezem, miféle roma identitásépítő program egy buli, amiben lerészegednek, a gyerekek is, és a végén olyan verekedés lesz, hogy a rendőrséget kell hívni. Megsértődnek az egyház és a híveik, ha az egyház szerepét firtatom az oktatási szegregációban. Megsértődik a minisztériumban dolgozó roma, hiszen ő tudja a tutit, kulturálisan kezelve a kérdést, én meg baromira nem tudom megérteni, hogy tudnak asszisztálni pl. a társadalmi kirekesztést erősítő oktatáspolitikához, romaként. Megsértődnek a jogvédők, ha a szegregátumok problémáiról írok, mert rossz színben tüntetem fel a romákat. Ha pedig korrupciót jelzek… na ebben sértődik meg csak igazán mindenki! Legutóbb is nekem kellett volna bocsánatot kérnem, pedig bizonyítani tudtam, hogy igazam volt.

Talán, ha ezen tudnánk változtatni. Ha meg tudnánk tanulni, hogy attól nem vagyunk kevesebbek, sikertelenebbek, ha azt is elmondjuk, mekkora a baj.

Szívesen tanulok persze mindenkitől, aki segíteni szeretne. Csak azt kérem, hogy egyenlő feltételekkel dolgozzunk. Mert a lelátogató (vagy le se jövő) megmondóemberekből, meg a szájkaratéból nem kérek. Csak energiát von el, de nem változtat semmin.

Számomra a bizalom a hitelességen alapul. És ez nekem úgy lenne hiteles, hogyha egy hasonló terepen (rengeteg van sajnos), fognátok hozzá ti, romák ehhez a munkához. És tanítsatok meg minket, engem úgy kommunikálni róla, hogy az ne legyen bántó. De nem messziről, mert az, hogy valaki roma, és hol született csak egy kicsi előny ehhez. Annyira gyorsan változik a problémahalmaz, a kihívások, hogy ez már nem elég. Ott kell lenni, minden nap, látni a gyorsan körvonalazódó túlélési stratégiákat. És segíteni a változásokat.

Megélni a tehetetlenséget, és írni is a megerőszakolt, majd prostituált gyereklányokról, az uzsora mélységeiről, arról, milyen érzés, mikor segítesz, és meglopnak, hogy mennyit küzdsz azért, hogy a családban maradjanak a gyerekek, majd az anyjuk egy hirtelen ötlettel maga viteti el mindegyiket, utána pedig rádordítják, hogy te vitetted el… hogy mennyi energiával sem sikerül megértetni, hogy a rühesség megszüntetéséhez minimális higiénai feltételek kellenek, és nem az orvost kell támadni, hogy “rossz” kenőcsöt ír fel, elvinni őket az orvoshoz, mert magától nem fog elmenni, megértetni, hogyha nem teszi a helyére a cserepet a háztetőn, akkor be fog ázni a ház, aztán tedd meg te, mert ő nem teszi, sőt utána kinevet, hogy jó kis “csicska” vagy. Keressétek meg ott a roma identitást, ahol azt sem tudja valaki, hogy romungró-e vagy oláh cigány. És mutassatok ott, ebben dolgozva nekünk példát a jó kommunikációra. Olyanra, ami helyben is és nyilvánosan is megállja a helyét.

Megkérdezhetném még, hogy a sikerekre miért nem reagáltok ilyen hevesen, mert arról is szoktam írni. Hogy miért beszéltek velünk, nem cigányokkal fölényeskedve, miközben azt olvassátok ránk, hogy mi nézzünk le titeket.

De én nem szeretném ezt a vitát folytatni. Úgy érzem, nem ez a dolgom. Ott pattog a labda, nálatok, a rendszerváltás óta. A roma érdekérvényesítésben a roma képviseletet a romáknak kell kidolgoznia. Mi csak támogathatjuk azzal, hogy a terepen próbálunk tanuláshoz segíteni minél több gyereket, aki majd dolgozhat benne, érte. Ha akar. Mert szerintem ez személyes döntés kérdése. Tényleg, vajon hányan véleményeztétek a roma stratégiát a társadalmi vitában decemberben? Ti, akikről szólna… Összefogást nem látni, elhatárolódást egymástól, és korrupciót sokkal inkább. Tisztelet persze a kivételeknek.

Szóval, biztos, hogy magunkba is kell nézni néha. Megnézni, mi, hol vagyunk ebben az egészben. Én megteszem, most is, e vita hatására is, mint már sokszor. És ha a helyzet bonyolultabb annál, mint gondoltuk, talán nem kellene egyből farkast kiállítani. Pláne nem úgy, hogy csak “beleállni” tudunk, de megoldást adni nem. Pláne nem ott, ahol csak bárányok vannak.