A Budapesti Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztivál egyik filmjének, egy marokkói helyszínű dokumentumfilm (a Remény iskolája), nagykövetének kértek fel, amit örömmel el is fogadtam. A filmmel kapcsolatos gondolataimról írtam is, szerintem a jövő héten kint lesz az ofoe oldalán, de azt hiszem, érdemes még gondolkodni a felmerülő kérdésen, itt is.
Csak dióhéjban a filmről (amit egyébként szerdától vetítenek, https://www.facebook.com/events/613013993251037/): A film a marokkói, egyre inkább kiszáradó sivatagos tájon a kecsketenyésztésből élő nomád családok gyerekeinek iskolájáról szól. Arról az erőfeszítésről, amit megtesznek a tanulásért. A napi sok kilométeres gyaloglásról, a tanárról, aki elmegy ide, hogy tanítson, az iskolának nevezett, de sem árammal, sem vízzel, sem wc-vel nem rendelkező agyagviskóban, aminek az árnyékában, a földön ülve fogyasztják el a kiporciózott vizet és ennivalót. A harcról, hogy jöhessen a fiú, akkor is, ha az apja nem engedi, mert dolgoznia kell, vagy a lány, aki már elmúlt 12 éves, és innen a feladata nem az olvasni tanulás, hanem a női háztartásbeli szerep átvétele lenne. De mindannyian akarnak, ott vannak, hihetetlen erőfeszítések árán is, álmodozva arról, hogy mi lehet majd belőlük, ha felnőnek.
A film üzenete erős, a tudásvágy, a kitörés, a remény egy másfajta jövőre átjön, még akkor is, ha az ember tudja, az akaratban sem lehet ennyire egységes a kép, biztosan itt is van gyerek, aki nem akar ennyire, és nem lehetünk biztosak abban sem, hogy ettől más életutat futnak be, mint a szüleik. De a reménytelenségből elindul valami, ami alapja lehet majd egy következő láncszemnek, és lesz, aki egy generáció múlva könnyebben indul el a tanulásban, jövőkép-építésben.
A nagy kérdés, ami bennem megfogalmazódott, az a tanulás iránti vágy témájához kapcsolódik. Nem bírom nem összevetni a két csoportot, a marokkói nomádokat, és a mi halmozottan hátrányos helyzetű gyerekeinket, még akkor is, ha összehasonlíthatatlan a helyzet, mert más a világ ott és itt, mások a körülmények, a lehetőségek, és másféle a remény is.
A marokkói nomád családok sem gazdagok. A küzdelem a vízért, az állatok pusztulása, maga az életmód azon a nagyon nehezen élhető helyen alapvetően határozza meg az életüket. Nincs felhalmozás, nem is lehet, és biztosan más a fogyasztói világ hatása is, mint nálunk. De jelen van ott is ez, a városokban, csak a hatásuk kisebb az érintett családokra nézve, pl., mert a digitális tér számukra még nem értelmezhető.
Próbáltam több irányból átgondolni azt, vajon mitől motiváltak ott a gyerekek, és miért küzdünk itthon az iskolákban a hátrányos helyzetű gyerekek motiválatlanságával. Miért nem tudjuk megszólítani úgy őket, hogy a bevonódásuk erősebb legyen, és ne legyenek kitéve a magántanulóvá válás és a lemorzsolódás kockázatának?
Mert a dokumentumfilm láttán biztosan sokakban megfogalmazódik: hát, mert ezek a gyerekek akarnak.. no meg ott van a “tisztes szegények” képe is, pont ezt keresik sokan a mai hátrányos helyzetű gyerekek, családjaik életében, a küzdelmet, a mindent legyőzni képes akaratot, amit érdemes lenne támogatni is. Na de hát akarni ugye, azt nem lehet helyettük….
Valami nagyon elcsúszott. Nálunk itt van az iskolakötelezettség (persze jogos) rendszere, amihez társították később a családipótlék-megvonást, ha túl sok a hiányzás. Bár a kettőnek elvileg nem sok köze lenne egymáshoz, mégsem mondhatom, hogy nem használt, főleg általános iskolában, a családok zöme próbál vigyázni, hogy a hiányzás a határ alatt maradjon. De van több család, aki nem foglalkozik ezzel, középiskolában pedig még többnél nem lesz szempont az elveszített járandóság.
Ösztöndíjrendszerrel is próbálkoznak, a szakmaszerzés megtámogatásában, már a jelenlétért is megkapható, de hogy ez mennyiben ad megfelelő szaktudással bíró generációt, nem látni.
Szóval, úgy tűnik, sem a hatósági eszközök, sem a pénz nem változtat alapvetően a dolgon: ha be is mennek az iskolába, ez fizikai jelenlétet jelent, és nem párosul tanulási motivációval.
Akkor hol lehet megfogni ezt az egészet? A filmben a szülők akarják az iskolát, nyilván ez sem homogén csoport, de a többség akarja, szóval, ez egy közösségi akaratnak tűnik. A témán való töprengésben végül idáig jutottam, hogy talán ez lehetne egy jó beavatkozási pont itthon is.
Mert az, hogy nálunk ezek a családok nem érzik magukénak az iskolát, az biztos. Miért éreznék? A környékünkön többnyire a szülők is ezekbe az iskolákba jártak, és tanulóként nekik sem, és a szüleiknek sem volt ettől eltérő tapasztalatuk. Szükséges rosszként élték meg az iskolát, ahol leginkább konfliktusaik voltak, és azzal szembesítették őket, mennyi probléma van velük, a gyerekeikkel. Sok esetet tudnék felidézni ennek alátámasztására, pl.szülői értelezleten, egy igazgatói előadás után, a kompetenciákról, amiből egy szót sem értettek az alapkészséghiányos szülők, a következő mondat így hangzott: “most pedig elmondják a tanítók, mi a baj a gyerekekkel”.
Ez az alapállás. A baj, a probléma rájuk olvasása. De mielőtt bárki úgy érezné, a pedagógusokat bántom, rögtön mondom, nem, hiszen tudom, hogy rengeteg probléma van a gyerekekkel, nyilvánvalóan. Nekem is, én is állok néha eszköztelenül az osztályban. Ám azt is látnunk kell, hogy a negatívumok felsorolásából nem lesz egyszerű bizalmi alapon működő, pozitív utat építeni. És azt is, hogy a “több lenne benne”, “többre lenne képes” mondatok sem értelmezhetők számukra, ezek csupán a mi felmentésünkre szolgáló panelek. Mert ez is azt sugallja, hogy mi, pedagógusok nyitottak vagyunk, mi segítenénk, de ők nem akarnak, nem partnerek.
Nem partnerek. Sem a gyerekek, sem a szülők. Az iskolához való viszony is egy minta, ami átöröklődik. Ha az alapviszonyulásról a szülőnek sem volt jó tapasztalata, ott a gyerekének is ezt adja át. Ahol otthon az a megerősítés, hogy “majd adok én neki (mármint a pedagógusnak), holnap felmegyek”, ott nem fogja a gyerek sem tisztelni a tanárt. Ahol otthon nem fontos, hogy a gyerek egyest, vagy ötöst kap-e, onnan nem jöhet megerősítés a jól tanulás motiválására.
Persze a pedagógiai programok mindenhol a szülő-iskola pozitív kapcsolatáról szólnak. A szülők be vannak vonva a döntésekbe, vannak közös programok, stb. Nyilván azokkal a szülőkkel, akik partnerek. De a probléma sosem azokkal van, és nem is az ő gyerekeikkel, akik partnerek. Hanem a többivel, akik nem. Akiket “be kell hívatni”. Stratégiát, módszereket pedig az ő elérésükre, partnerré tételükre nem látni.
Azt hiszem, ez nagyon el lett szúrva… Hiába volt rendszerváltás, a szülők (tisztelet a kivételnek) maradtak gyerekszerepben az iskolában, valós tényezőként nem jelennek meg. Mostanra pedig a pedagógusok is ebbe a szerepbe kerültek, a központi irányításé a döntés mindenben, az elvárt képhez igazodás lett a legfontosabb vezérelv. Ebbe pedig nem fér be annak a problémahalmaznak a kezelése, amit ma a társadalmi leszakadás jelent. A gyerekekkel sem, az iskolával sem.
Vajon mit tudnak a döntéshozók ezeknek a családoknak az életéről? Mit tudnak a pedagógusok erőfeszítéseiről, akik eszköztelenek maradtak a szegregált iskolákban? Vajon mi jut el a valóságból hozzájuk? Vagy tudják, csak nem illenek a képbe, ezért nem foglalkoznak velük?
Az iskolai lemorzsolódást statisztikailag lehet persze csökkenteni, erről szól amit fentebb írtam, az “elvárt képhez igazodás”. De a valóság, hogy mit tanulnak meg ezek a gyerekek az iskolában, hogy milyen alapkészségekkel, világlátással kerülnek ki, még akkor is, ha eljutnak nyolcadikig, nem derül ki. Csak azt látjuk, hogy a probléma, amit a generációs szegénység jelent, nem mérséklődik.
Biztos vagyok benne, hogy a motiváció kérdését is újra kellene gondolni. Méghozzá abból az aspektusból, hogy ők mit várnak tőle, milyennek szeretnék. És együtt összerakni egy olyan iskolát, amit a szülők is támogatnak. Amit a magukénak éreznek. Ahol a gyerekeik is jól érzik magukat. Talán ez lenne az első lépés. Az olyan iskola, ahová szeretnek menni a gyerekek. Aztán a hatások erősítenék egymást. Szülő-gyerek-pedagógus egy célért.
Egy ilyen iskolához viszont jó élmények kellenek. Olyan munka, amiben jó részt venni. Talán, ha ezt egy kicsit elé tennénk a leginkább frontális, leggyakrabban számonkérő-büntető szemléletű oktatásnak. Ha eleinte csak arra gyúrnánk, hogy mindannyian jól érezzük magunkat az iskolában, akkor lenne egy alap, amire aztán építkezhetünk. Kicsit nyitni a szülők felé. Bevonni őket. Elhitetni velük, hogy közös a célunk: az, hogy a gyerekeik tanultabb, sikeresebb felnőtté váljanak.
Szóval, újra kellene tervezni ezt is. De ehhez az első lépés, hogy elismerjük: nem megy jól. Kudarc. Rosszak a fókuszok. És utána új utakat kereshetünk. Vagyis kereshetnénk.