Talán a legnehezebb, de a legtöbb tanulsággal járó területe a munkánknak a munkahelyteremtés. No nem maga a megteremtése, bár az sem egyszerű egy gazdasági szempontból teljesen értelmezhetetlen környezetben, ahol semmi sem jósolja bármilyen gazdaságtelepítés sikerét. Hiszen sem humánerőforrásban, sem fizikai feltétekben nem adott semmi, mindenhez forrás és fejlesztés kell, ez utóbbiban nehezített terepen, olyan tényezőkkel is meg kell küzdeni, amire nem is gondol a szegregátumoktól távol élő.
Először is azzal, hogy olyan emberek foglalkoztatásába kezdünk, akiknek a munkatapasztalata vagy nulla, vagy fekete-és alkalmi munkában szerzett. Ami nagyon távol áll attól, amit munkaviszonyos alkalmazásnak tudunk, először is hiányzik belőle a folyamatosság, a felelősség (hiszen legfeljebb másnap nem megy, otthagyja, keres mást), és nincs meg a tervezhetőség biztonságának érzése sem, hogy egy munkaviszonyos alkalmazás hosszabb távú jövedelemszerzést jelenthet. Az egyik napról-másikra élés működik munkaviszony nélkül is, igaz, van, amikor szűkösen, de ha van pénz, akkor meg bőségesen jut. Ebben szocializálódva más kötődések alakulnak ki a pénzhez, a munkához, és a pihenéshez is. És ezt nehéz felváltani egy egyenletes, folyamatos erőfeszítést igénylő életritmussal.
Nincs szaktudás sem, a szakmával rendelkezők megtalálják a boldogulás lehetőségét ma, hiszen mindenhol nagy a munkaerőhiány. Nyolc osztályt, vagy annál kevesebbet végeztek azok, akiket megcéloztunk ezzel a területtel. Így nyilván csak olyan munkákról álmodozhatunk, amire képesek, amire betaníthatók. És az sincs meg, hogy keressünk a közelben egy idősebb, tapasztaltabb „szakit”, és ő majd elirányítja, betanítja a többit, mert aki ilyen, az nem jön el ide, az sokkal többet keres a szakmájával máshol. Aki mégis elérhető, azzal bele sem érdemes fogni, mert emberileg nem képes erre a feladatra, nem tudja elfogadtatni magát, lenézi őket. Nincs türelme ahhoz, hogy fejlesztést végezzen, nem képes a konfliktusokat kezelni, nyilván, mert ez egy más típusú munka, mint amit ő tanult, amire képes.
Akik nálunk betanítanak, nekik a szaktudásuk mellé ez a tudás is meg kell, hogy legyen, a célcsoport speciális szükségleteinek ismerete, mert csak így lehet hatékony a dolog. Ilyen képesítés meg nincs, nekünk kell hát ebben segíteni őket, támogatni, „aládolgozni”, hogy a munkája hatékony legyen. Nekünk erre már van egy jól körülhatárolható tudásunk…. de nekünk meg a szakma hiányzik, a famunka, a varrás, az élelmiszer-feldolgozás, vagy a növénytermesztés ismerete. Szóval, összetett az a fejlesztő munka, ami az egyes területeken végül jól működő munkavállalókat eredményez.
Az egészet nehezíti, hogy a munka itt is, mint mindent munkahelyen, nem „egyemberes”, itt is csapatmunka kell, összefogás, vezető, irányító, szóval kell, hogy legyen hierarchia és együttműködés is. Azt hiszem, ezt a legnehezebb megteremteni. Mert nem azt szeretnénk, hogy akkor dolgozzanak, mikor mi látjuk, hanem, hogy értsék: ez az ő munkahelyük, jövőjük, nem nekünk, hanem maguknak dolgoznak. Ez nagyon nehéz ám… Annyi indulattal telített félreértésen, veszekedésen, cirkuszon vagyunk már túl, hogy felsorolni sem tudnám.
Milyen nehéz volt elfogadtatni pl. a hierarchiát! Mert muszáj, hogy legyenek köztük vezetők, akiket szintén fejleszteni kell, folyamatosan, hiszen vezetői kompetenciáik sincsenek, a szegregátumokban pedig a képességek mellett a közösségi pozíció, a támogatottság is fontos, mikor az ember kiválaszt valakit. Mára ezt sikerült kialakítani, bár még mindig előfordulnak megingások, a nehezebb konfliktushelyzetekben, akkor mindig mondják, hogy feladják, nem csinálják tovább, de még mindig úrrá tudtunk lenni ezeken.
A csapat, a munkavállalók stabil csapata azonban nehezen bővül. Nemcsak azért, mert a termelés még nem fedi le a béreket, és nincs erre elég forrásunk, hanem azért is, mert nagyon nehéz beilleszteni az új embereket. És itt jön be egy új nehezítő tényező, a közmunka. Aki a közmunkából érkezik, azzal találja magát szembe, hogy itt dolgozni kell. Aki nem teszi, azt a többiek kikezdik, konfliktushelyzetek sora jön elő, és a végén közli: felmond, ő nem dolgozik ennyit. Nem bír. Abból a harminc-negyven emberből, aki felmondott nálunk, nagy százaléknak ez volt az indokolta. És nemcsak nálunk gond ez, hanem a legtöbb helyen, mert a nyílt munkaerőpiac elvárásai mások, mint a közmunkán „lassúzó” időtöltés.
És megfigyeltem még valamit. Azok az asszonyok, akik háztartásbeliként, főállású anyaként éltek az iskolapadból való kikerülésük után, és csak később, a gyerekek iskolába kerülésekor próbálnak elkezdeni dolgozni, nem bírják a kettőt együtt. A munkát, és a háztartásvezetést. Mert abban szocializálódtak, hogy nekik annyi a dolguk, amit otthon kell elvégezni. Erre állt be a családi munkamegosztás, a nők dolga minden, ami a háztartáshoz kötődik, és ez náluk, mint az életet kitöltő otthoni munka épül be. Amikor e mellett reggeltől estig dolgozni kell valahol, az már nem megy. Akik nem ebben nőttek fel, hanem az iskolából kikerülve dolgozni kezdtek, és a családalapítás később jött, náluk más a viszonyulás ehhez, más a családé is. Szóval, a főállású anyaságból sem egyszerű átlépni a munka világába, lelkileg-fizikailag sem bírják.
Szóval, ennyi mindennel kell, hogy foglalkozzunk. Nehéz, mégis haladunk. Most már két munkaterületen két helyi vezetővel dolgozunk, őket elfogadják, és a konfliktusokat is egyre rutinosabban kezelik. Nélkülünk is, ami nagy szó, hiszen korábban mindig nekünk kellett kibogozni az igazságot, és hosszú órákat fordítani a megfelelő munkahangulat stabilizálására. A héten is elrendeztek egy durva konfliktust, nélkülünk, „önerőből”, aminek én nagyon örültem. Mert ez is eredmény. És ennek a hozadéka az is, hogy egyre növekszik a termelés, szép a kert, működnek a megbeszélések, a napi munka kitűzése és végrehajtása is. Nyáron nagyobb önállóságot és felelősséget kapnak a roma munkatársaink. Nagyon bizakodó vagyok, hogy működni fog. Hiszen egyre inkább képessé válnak erre a munkára. És ez a célunk. Hogy ők maguk lehessenek a munkaterület gazdái, és mi, az alapítványnál egyre kevésbé irányítsunk.
Hiszek abban, hogy ez a kis közösség képes lesz újra pozitív üzenetekkel megtöltődni. Persze ettől még messze vagyunk. Azt, hogy mi a településért dolgozunk, még mindig nem mindenki látja. Még mindig van, aki úgy véli, vannak a „mi”, meg „ők”. Ezen érthető a kevés „mi, nem cigányok”, és a „mi, nem az Igazgyöngyhöz kapcsolódók” is. Nemrég hallottam a faluban, hogy az utcán a füvet vágó közmunkások a vezetőjüktől azt az utasítást kapták, hogy, bár minden ház előtt rendezik a faluban a terepet, az Igazgyöngy épülete előtt ne vágják le azt a pár métert. Mert az a „Nórikáéké”. Az nem a falué. Azzal nekik nincs dolguk.
Nekünk pedig mindenkivel van. Mindenkivel, aki a faluban él. Mert mi azt szeretnénk, hogy mindenkinek jobb legyen.