A múltkor egy kedves követőm, aki figyeli az írásaimat, az egyik blogom után írt nekem, hogy szerinte nem helyes az átörökített szocializáció kifejezést használnom. Mert pongyola és félreérthető az örökítés szó, ami genetikai alapú, míg ez egy bizonyos kulturális közegtől függő. Bár használják a kulturális öröklődés kifejezést, de szerinte ez sem helyes.
Nyilván elfogadom ezt, bár sokszor elmondom azt is, hogy nem tudományos alapú, hanem tapasztalati a kép, amit mutatok erről az egészről, de természetesen olvasok én is szakirodalmat, és mindig figyelembe veszem, ha valaki új nézőpontból szemléli a közlendőmet. Keresem hát a jó kifejezést arra, amit takar ez az egész, ami számomra bonyolultabb, mint a kulturális öröklődés, mert összetettebb, és az élet minden területét meghatározza. De semmiképp sem genetikai párhuzammal használom, itt inkább a meghatározottságra utal a szóhasználat. Amit nagyon erősnek érzek.
A tudomány képes kimutatni a személyiségben a meghatározó genetikai alapokat, és a környezeti hatások befolyásoló tényezőit, százalékosan is. Sokszor kapom magam azon, hogy ezt túlzónak tartom, és a tapasztalati kép bennem sokkal erősebb a környezeti hatások esetében. Pl. az, hogy a jó iskola 50%-ot is képes lefaragni a szocializáció okozta hátrányokból, hiába tudományosan igazolt tény, napjaink magyar oktatásában értelmezhetetlen. Ma az iskola nem foglalkozik ezzel, egyszerűen kikerült ez a képből, az oktatási trend ma másfele mutat, fokozva a szegregálódó, vagy szegregált iskolákban tanulók és tanítók kilátástalan helyzetét.
Szóval, azt hiszem, azért nyom nálam többet a latba a szocializációs hatás, mert nem látok semmit a rendszerben, ami az ebből adódó problémák kezelésére, megelőzésére irányulna. És ez a probléma már generációs, így még nyomasztóbb. Próbálok persze mást is, pl. szakemberrel elkezdtük mérni a gyerekek IQ-ját, területenként is a képességeiket. Ilyenkor meg az válik világossá, mennyit jelent az a közeg, amiben a gyerekeket észleljük. Mert pl. a csoportban kiemelkedően éles eszű gyerekről így kiderül, hogy a feltételezett magas IQ helyett az átlag alsó szélénél van, csupán a viszonyítás csapdájában túlértékeltük. Próbálunk méréseket a szülőknél is, itt világosan látszik az elmaradt fejlesztések hiánya, a figyelemkoncentráció, rövid távú memória, logikai gondolkodás terén, indokolva az alacsony munkavállalói kompetenciákat.
Érdekes egyébként ez is. Mivel régóta dolgozom ebben az egészben, van egy tapasztalati képem arról is, hogy szerintem folyamatosan csökken a szegregátumokban élők képességeinek szintje. Sőt, talán a falvakra is kiterjeszthetem ezt, a leszakadó térségekben. Jó összehasonlítást adott az a falu pl., ahol elkezdtem tanítani, még a rendszerváltás előtt, és visszakerültem már a művészeti iskolával, jó néhány évvel később. Addigra azok a gyerekek, akiket akkor nagyon jó képességűnek értékeltem, már felnőttek, és jellemzően nem éltek a településen, sokan családostól elköltöztek. Azoknak a gyerekeivel találkoztam az iskolában, akiknek szülei, ha be is fejezték, nagyon gyenge eredménnyel zárták az életük tanulással töltött részét, bukdácsolók, “kegyelem kettest” kapók voltak („csak menjen már, szabaduljunk tőle”) és jellemzően szakmát nem tanulók, korai családalapítók lettek. Akik most közmunkából élnek.
Az, hogy náluk gyerekként milyen genetikai adottságok voltak, nem tudom, nem mértek akkoriban effélét. Az is jellemző volt, hogy a faluban maradók az ismerős falusiakkal léptek párkapcsolatra. Egy-egy sajátos nevelési igényű is hasonló társra talált. A gyerekeik így ebből a genetikai háttérből indulhattak. Az oktatás pedig, bár feladata a képességek fejlesztése lenne, nos, az nem tett túl sokat hozzá ehhez az egészhez. Akkor mitől változna a helyzet? Generációkon át lejjebb megy az egész, mert semmi, de semmi sem hat, csak a családi minta, a zsigerileg beépülő viszonyulás, értékrend. Ma pedig még fokozódik tovább a baj. Mert aki egy kicsit is jobb képességű, az elmegy külföldre dolgozni. Csak a fizikai erejével is jó fizetést kap, vissza sem jön többé. Aki marad, annak meg hiába lenne akár itt is az álláslehetőségek sora. Nem élne vele, mert nem tudna élni vele. Neki a közmunka, a szociális megélhetés vagy a kriminalizáció marad a palettán. És ezt örökíti majd át a gyerekének, mert nem tud más útravalót neki átadni.
Kérdés persze, ha az oktatás más lenne, akkor jobb lenne a helyzet? Nyilván az esély nagyobb lenne a változásra, bár én egészen biztos vagyok abban, hogy nem lenne elég. Az iskola hatása leamortizálódik otthon. Mára már ezekben a családokban semmi sem maradt, ami azt megerősítené.
Megrémültem valamelyik nap is, mikor a facebookon az egyik anyuka kommentjeit olvastam. A kislánya jó képességű, kis szöszke lányka, álmodozó kék szemekkel. Szegények, mint a faluban a többség, így nagyon fontos nekik az az ösztöndíj is, amit tőlünk kap a gyerek. Az anyjának valakivel nézeteltérése van a faluban, erről szól a bejegyzése, majd az érintettel vívott szócsata is. A legalpáribb kifejezéseket használja, gátlás nélkül, mocskolódva, gúnyolódva. Szinte beleborzongok, míg hitetlenkedve olvasom.
Belegondolok, ha ilyen kommunikáció, ilyen értékrend az, amiben a kislány felnő, mivé válhat? Tudunk-e hatni annyira, hogy más legyen? Hogy neki ne ez legyen a természetes? Nyilván próbáljuk, a rendszerünk komplex és nem csupán az oktatáson alapul a hatás. De ahol nincs komplex hatás? Ahol az iskola csak a 45 perces ismeretátadásra koncentrál? Ahol a szociokulturális környezet értelmezése nem tartozik a pedagógiai feladatok közé? Vagy (és sajnos ez is sanszos) a tanár is mulatságosnak találja az alpári párbeszédet a facebookon, és alkalomadtán meg is erősíti ezt?
Persze aztán bele gondolok abba is, hogy van újságíró, aki jó fizetésért hasonló szinten fröcsög. Sőt, ezért még ki is tüntetik… Akkor most hogy van ez az egész? Vajon ebben a mai magyar valóságban ki és hogyan tudja az értékek mentén vezetni a gyerekeket? Egyáltalán látjuk még, mi az érték?
