Sokszor töri derékba egy-egy család életét baleset, tragédia. De sokan hihetetlen tenni akarással próbálnak talpra állni. Ha sikerül. Ám néha úgy néz ki, lehetetlen.
Az utcában leginkább cigányok laknak. Errefelé nem túl drágák a házak. Ezért kerülnek néha ide olyan családok is, akik csak ezt tudják megfizetni. Az utca végéig ritkán jutok el. Túl sokan vannak előrébb, akiket meg kell látogatnunk. De a héten végre sikerül. Kollégáim már jártak itt, és én is nagyon szerettem volna már megnézni a koraszülött kisbabát.
Az asszony a kapuig jön elém. Bicegve, egyik lába láthatóan deformált. Belépünk a házba. Átmegyünk a konyhán, az errefelé megszokott hideg, sötétség, szegénység fogad. A szobában sincs sokkal melegebb. A pici felöltöztetve, nyakig bebugyolálva, a babakocsiban. Belekukkantok a ruhakupacba: csak egy édes kis arcocska látszik, nyugodtan alszik. „Már három
és fél kiló”…mondja az anyuka. Lassan gyarapszik.
Érdeklődöm, mikor gyújtott be. Már órák óta kínlódom, mondja, nem nagyon van papírom, és a fa is nedves. A kályha mellett kis kupacban ujjnyi vastag, nyers ágak. Kérdezem, honnan veszi. „Innen, a ház körül gyűjtöm.”- hangzik a válasz. „Van még bőven, megyek mindig, fejszével, összevágom, behozom, eltüzelem. Aztán hozok másikat. A kicsi, meg a lábam miatt nem tudok messzire menni.”
Érdeklődöm, mi történt velük, egyáltalán hogy kerültek ide, hogy élnek? Kicsit pironkodva, szégyenkezve kezdi e történetüket.
Romániában éltek, a határ másik oldalán. Három nagyobb gyermekük is van, 14, 11 és 9 évesek. Dolgoztak, betanított munkásként, megéltek. Akkor jött a baleset. A motorral. Ketten ültek rajta, a férje és ő. Egy teherautó ütötte el őket. Ő sérült súlyosabban. A lábát már sosem lehet helyrehozni, pedig többször műtötték. Pár métert meg tud tenni, mondjuk az utcai kútig, vízért. Ezért is örült a babakocsinak, amit küldtem: a mankóval nem tudja vinni is a kicsit, ha menni kell valahova. A férje is megsérült. Elvesztették a munkájukat. A kórházi kezelés hosszúra nyúlt, a gyerekeket a férj szülei vállalták el, már Magyarországon. Ők a gyerekek gyámjai, mert így lehetett iskola, minden. Amikor már a kórház nem segíthetett, és el kellett fogadni a helyzetet, akkor vették ezt a házat. Nem került sokba. Ideköltöztek. Szeretnék újrakezdeni, és majd a többi gyereket is idehozni. De még nem megy.
A férj munkát kapott egy másik gyárban. Vettek egy használt motort, azzal járt át Nagyváradra. 24 km-re. De a tavalyi tél kemény heteiben nem tudott. A hó miatt. Hamar elbocsátották. Aztán kapott egy másik állást. Fele annyi pénzért, de legalább van. Most cipőtalpakat csinál. 40 ezret kap havonta, ha átszámoljuk forintra.
Csak most nem jó a motor. Ezen a télen biciklivel kell járnia. Fél négykor kelnek, hogy ottani idő szerint 7-re odaérjen. A munka után ugyanígy haza. Beleborzongok. Hiszen a héten mínusz 15 fok is volt. „Muszáj mennie. Máskülönben nem tudnánk megélni.”- mondja az asszony. Itt a pici is.
Kérdezem, szoptatja e. Sajnos már nincs teje. Honnan is lenne? Ki sem számolom, mennyi jut egy napra. Tápszer van, reméli, elég lesz még a hétvégére. Most nincsen pénzük már, de a férje kap egy kis étkezési utalványt, szerencsére el tudja adni, és abból majd vesznek. Minden hónapban ilyenkor szokta megkapni…Bizakodva beszél.
Nem tudom, hogy bírnak ki ennyit. Én már feladtam volna.
A szobában szegénység, de tisztaság, rend. Megkérdezi, baj e, ha lekapcsolja a villanyt. Csak miattunk kapcsolta fel…Az egyik szekrényen könyvek sorakoznak. Ebben a sorsban, amit most megismertem, torokszorító a látványuk.
Azt sem tudom, hol kezdjem. Az asszony szokatlan módon semmit nem kér. Csak lesütött szemmel áll.
Talán a legfontosabb a tápszer. És a pelenka. Hétfőn. Valami fa is kellene. Hogy egy kicsit melegebb legyen. És a motor. Meg kellene tudnom, mi hiányzik hozzá, hogy újra működőképes legyen. Segítenem kell. Muszáj.
Itt nem a motiváltsággal, küzdeni akarással van a baj. A sors hozta bajokkal, kilátástalan helyzettel. Azzal, hogy értelmes, dolgos emberek kerülnek nyomorba, küzdenek drámai módon az életért. A gyermekeikért. Évek óta. Esélytelenül.
