A tehetséggondozás központi kérdés ma a közoktatásban, sajnos a felzárkóztatás, esélyteremtés nem kap töredéknyi hangsúlyt sem. Emlékszem, egyszer írtam valahol arról, milyen jó lenne, ha az un. Tehetségpontok Hálózata mellett lenne egy Esélypontok Hálózat is, ami a szegénységben élőkre fókuszál.
Hallgatom sok fórumon, hogy a tehetséggondozás módszertani háttere milyen szépen fejlődik, milyen rendszereket fejlesztenek a mérésekre. Létezik már óvodai tehetséggondozó program is, ami szuper, hiszen minél hamarabb figyelünk fel a tehetségekre, annál nagyobb az esély a kiteljesedésre.
Minden gyermek tehetséges valamiben, mi is erre építünk, próbáljuk átgyűrűztetni a pozitív hatásokat a többi területre.
A korai iskolaelhagyás megelőzése az egyik nagy kihívása a társadalmi leszakadás elleni küzdelemnek. Sokan hiszik azt, hogy ezért csak az egyén, leginkább a gyerek hibáztatható, legutóbb hallhattuk azt is, hogy a rossz kompetenciamérési eredmények okaira rákérdezőnek még etnicizálta is a miniszter a válaszában a problémát, a cigánygyerekekre szűkítve le az egészet.
Pedig ebben nincs (sincs) helye etnikai összefüggéseket keresni, a probléma sokkal összetettebb, és a felelősségeket is rossz helyen keresi, aki a gyerekeket hibáztatja.
Mi is sokat foglalkozunk ezzel, figyeljük a kapcsolatrendszerünkben levő gyerekeket, ki, mennyit hiányzik, próbálunk elébe menni a hatósági útnak, és hamarabb beszélni a szülőkkel, iskolával, keresve az okokat és a megoldási lehetőségeket.
Volt erre egyébként egy állami megoldás is, a gyerekre kapott családi pótlék megvonása, ami, bár a két dolog összekapcsolása vitatható volt, mégis, valamennyire hatott. Hatott azoknál, akiknél egyébként meggyőződésem, hogy más módszer is hatott volna, a pedagógiai eszközök, a prevenció, de nyilván ez több munkát igényel, egyszerűbb volt hatósági úton, büntetve kezelni az egészet.
1999 óta működünk az Igazgyöngyben, az első tíz évben inkább csak az oktatásra fókuszálva, majd hamar esélyteremtő modellé bővítve a munkánkat. Sok-sok próbálkozás és ezzel együtt rengeteg tapasztalat gyűlt már össze nálunk, a terepen dolgozva kicsit minden másképp alakul, mint elméletben.
A terep ugyanis olyan mélységeit mutatja meg a társadalmi leszakadásnak, ami csak itt látható. És amiben nagyon óvatosan kell mozogni. Nem lehet siettetni sem, nem lehet erőszakosan nyomni sem, de nem lehet elfogadva kiszolgálni sem a működését. Nagyon nehéz az embernek a saját etikai elveit megtartani, ugyanakkor az ettől gyökresen másképp működőt megérteni, elfogadni, sőt, segítséget adni neki, ha eljutott a változtatni akarásban egy szintig.
Az egyik legnagyobb kihívás a mi munkánkban a foglalkoztatás kérdése. Mert a kiszámítható jövedelem, amit jogkövető viszonyulással és legális munkával lehet elérni, és ami ad annyi pénzt, hogy biztonságérzetet adjon, olyan alapot teremtene, amin aztán meg lehetne vetni a lábát annak is, aki most igencsak ingoványos talajon áll.
